Mindig mikor megismertem valakit, biztos rákérdeztem a horoszkópjára. Nem tudom ez miért ilyen megrögzött, hisz elolvastam egyszer a sajátom jellemzését, ami tetőtől talpig igaz volt rám, mégsem olvasom nap, mint nap, hogy épp mit mondanak a csillagok. Tudom ki az aszcendensem, ahogy azt is, hogy azzal soha az életben nem lesz semmi. Anyáék jól összeraktak. Olyan vagyok, mint a víz, a jellemem akár az óceán, a hajam akár a parton heverő homok. Olyan vagyok, mint a Hold. Sápadt, tömzsi, mégis valakinek szép.
Van ez az aszcendens dolog, mindig hajtott a kíváncsiság vajon mennyire lehet igaz, amit írnak a csillagok. Egyszer vajon lesz rá lehetőségem, hogy kipróbáljam milyen is vele. Eddig a 22 évem alatt egyszer, azaz EGYSZER sikerült kapcsolatba kerülnöm vele. Csalódás volt, így fel is hagytam ezzel. Meggyőződtem arról, hogy minden, amit olvastam eddig kamu és csak áltattam magam azzal, hogy egyszer talán nekem is sikerül majd. Elkönyveltem mindezt magamnak 18 évesen, azért mert egy skorpió fiú (akinek amúgy a csillagok állása alapján álmaim hercegének kellett volna lennie, de az angolhumorú zsidós mozifilmje után kiderült, hogy csak egy alufóliába csomagolt gyökér… akinek a tématára kimerül a fixiekben és a fűben.) elérte nálam, hogy örök életemre elvesztettem a reményt, hogy meglesz a nagy Ő, aki amúgy 180 körül van és skorpió.
Aztán jött a reménysugár. Megcsillant a fény.
Mindig arra vágytam, ha gáz, ha nem, hogy valakinek végre én jelentsek mindent. Ez tudjátok, miben nyilvánul meg? (Istenem annyira jó volt, ahogy írom ezt a pár sort még mindig futkos rajtam a hideg és belevörösödök a kislányos zavaromba…) Ahogy ránéztem, és elvesztem a szemében. Nem azt láttam, hogy bámul, hanem azt, ahogy csodál. Mennyei érzés! Ahogy nem nyomul, hanem finom érintésekkel tudatja, hogy érdekled. Egy baráti összejövetelen voltunk. Beszéltek hozzánk, mi pedig szemben egymással elmerültünk egymás tekintetében.
Az egész ezzel az sms-el kezdődött és ki tudja hol a vége még.
Minden napom egy küzdés volt. Küzdés valamiért, amire már olyan rég várok. Talán most itt az ideje. Rég keltem úgy, hogy az az első gondolatom, hogy vajon mennyit kell még várnom, hogy halljam a hangját. Bármerre járok, headsettel a fülemben rohangálok fel s alá, mert a semmiről is jó vele beszélgetni. Azt érzem, hogy végre valaki, aki nem azért szerethet belém, mert adok neki valamit, hanem azért aki vagyok. Úgy ahogy vagyok. Itt ez a fiú, a maga visszafogottságával. Aki végre nem nyomul. Nem erőltet. Vicces, hogy az egész egy kommentháborúval, ill. egy kokainos dínóval indult. Az elejétől kezdve szimpatikus volt, de most ne legyek már megint én a kezdeményező… az sosem vezet jóra. Fura hogy a kábszi volt az első témánk, és egy kokainban hempergő dínó volt az első elcsattant üzenet. Azóta nevetünk azon mekkora pancserek voltunk. Úgy épült fel az egész, ahogy annak kellett. Először az üzenetek, majd a telefonok. A tudat, hogy csak miattad utazik. Amikor elolvadnál, mert olyan édesen néz rád vagy szól hozzád. Nekem mindig erre volt szükségem. Nem vagyunk egymás szomszédjai, tisztában vagyunk vele, hogy nem lesz egy gyerekjáték. De azt érezzük jobb együtt, mint egymás nélkül.
"Nehéz megtalálni azt, aki megtalálja benned a jót. Aki majd nem enged el, ha menni akarnál, és aki szívből tud szeretni Téged. Megtalálni azt, aki meg tud vigasztalni, aki meg tud nevettetni, aki elfogad olyannak amilyen vagy és elvisel az összes hibáddal együtt. És ha megtaláltad, ne engedd el soha, tartsd meg, vigyázz rá, becsüld meg, legyen mindennél fontosabb, mert hidd el, Ő lesz számodra a legnagyobb kincs!"
