Anno, mikor megírtam a „Változtass, hogy változhass” bejegyzést, nem gondoltam, hogy eltelik egy év mire idekerülök.

A minap elgondolkodtam azon, hogy a türelem, amit éveken át tanultam, hogy tud így eluralkodni rajtam. Türelem vagy remény. Néha magam sem tudom. Türelmes vagyok, mert reménykedem még abban, hogy bármi is változni fog. Mondhatnám azt is, hogy naiv vagyok. Igen, azt hiszem ez lesz a megfelelő megfogalmazás. A naivitásom az, ami nem enged előrébb, inkább marasztal mert naivitásból gondolom még mindig úgy, hogy bármi is változni fog. Nem. Nem fog.

Van a mondás, hogy ne lépj ugyan abba a pocsolyába, ha már megszáradt a cipőd.

Na most. Én nem lépkedek bele. Oh, nem, dehogy. Inkább azt mondom, hogy páros lábbal ugrálok benne. Egyet előre, kettőt hátra.

Nagyon könnyen el tudom hitetni magammal, hogy minden oké. Jó ez így ahogy van. Mert vannak pillanatok, amikor elmúlik minden baj, és leszáll a rózsaszín köd, aztán egy másik pillanatban fel is oszlik és visszajön a baj.

Orbitális genya lehettem előző életemben, hogy most vice versa azt kapom amit.

Én mindig mindenkinél azt gondoltam – mert naiv vagyok –, hogy majd ő más lesz. Aztán mindig kiderül, hogy olyan, mint a többi.

A nagyképű, a habzsoló, a kihaénnem, az állandóan bulizó, a nőverő, az alkoholista. Csak egy kettő az elmúlt pár évemből. A társadalom sava-borsa. Visszagondolva egy szóval tudnám jellemezni. Botrány. Nem is meglepő, hogy sok mindent másképp gondolok, mint mások, és nem vagyok az átlag 23 évesek közé való személyiség. Azt hiszem „büszkén” mondhatom, túl vagyok már sok mindenen.

Néha elgondolkodom rajta, milyen lenne ha most azt mondanám elég volt, kilépnék oldalra, megszárítanám a cipőm, és soha többet nem ugranék bele újra. Hova mennék, mit csinálnék, ha szabad akaratomból ki-be szállhatnék a történésekbe. Ha egyik pillanatról a másikra változna minden.

Becsuknám a szemem és látnám magam tíz év múlva. Vajon hány pontot pipálhatok ki tíz hosszú év alatt a bakancslistámon? Mennyire múlna el a gyáva énem, ami jelen pillanatban túlságosan is eluralkodott? Vajon tíz év múlva könnyes szemmel, mosolyogva mondanám e valakinek, hogy igen, boldog vagyok. Őszintén. Vajon tíz hosszú év elég lenne erre? Saci jól mondta, az életben amit soha nem kapsz vissza az az idő. Eltelt egy év úgy, hogy nem történt az ég egy adta világon semmi. Egy év, ami alatt igenis történhetett volna ezernyi kaland.

Volt egy időszak, amikor egyik este kigondoltam, hogy most élek egy kicsit. Egyedül. Másnap összepakoltam, és beköltöztem egy hostelbe 16 ember közé. Életem egyik legfelhőtlenebb és legboldogabb időszaka volt. Igazán a mának élni. Nem törődtem azzal, mi lesz holnap. Nem féltem, hogy bármi bajom esik. Ismerkedtem és beszélgettem világutazókkal, az életükről, az életemről. Érdekes emberek, akikkel nem találkozni minden nap. Vagy ha mégis látod őket, nem figyelsz fel rájuk, mert ugyanolyanok, mint az átlag ember. Mint én. Aztán ez a tündérmese is olyan ám, mint az összes többi. Egyszer gonosz mód véget ér, és visszaránt a valóságba. A szabad élet szerte foszlik és visszalök a mindennapi mókuskerékbe.

Menj dolgozni, főzz vacsorát, csinálj rendet, tedd elé a vacsorát, mosogass el, tegyél rendet újra. Mindenhol. Fürödj meg. Élj egy kis szociális életet vagy nézz TV-t/olvass. Pihenj le. Akarom mondani erőltesd magad álomba, hogy reggel újra korán felkelj és elmenj dolgozni, hogy aztán újra vacsorát főzz. Te hogy hálálnád meg, ha ezt megtennék érted? Vagy mit mondanál ha egyszer csak azon kapnád magad, hogy elmegy dolgozni, de nem főz vacsorát és nem csinál rendet? Ellenben pihen vagy TV-zik/olvas. Tiszteletben tartanád, hogy a nő nem azért van, hogy kiszolgáljon, hanem azért, hogy a társad legyen? Az együtt élés alap szabálya, hogy nincs olyan, amit csak a nő és csak a férfi csinál. Mert ha együtt élsz valakivel, nem ő lakik nálad és nem te laksz nála, hanem együtt laktok. Együtt minden könnyebb. Lenne. De nem mindig az. Van a pont amikor már átesik az egyik fél a ló túloldalára, és elvárássá válik minden. Mondván miután ezt mind megcsináltad örülj, hogy még itt lehetsz. Ja, köszönöm szépen.

Kell ez nekem?

Nem, mert minden egyes hasonló megmozdulás a föld alá tipor három méterrel, a megmaradt önbecsülésemmel együtt. Viszont a legrosszabb az egészben, hogy azt érzem legalább tartozom valakihez, és nem vagyok egyedül. Csak nem mindegy kihez. Nem vagyok kapcsolatfüggő, de nem szeretek egyedül lenni. Megőrjít a tudat, hogy magamra maradok a gondolataimmal. Sokszor volt már így. Épp elégszer. Épp elég szörnyű időszak volt. Nem kérek belőle. Bár most, tartozom valakihez, mégis magamra maradtam a gondolataimmal. Hetek óta csak én vagyok, meg a gondolataim és már sírni tudnék. Cikáznak, mint a cikesz labda. Nem jutok egyről a kettőre, nem találok megoldást. Bosszankodom, mufurckodom, mindig máshol járok fejben, ami egyre inkább gondot okoz.

És már megint itt vagyok…