Zafír

Zafír

Incepció

2016. március 10. - Léni.

 

Mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy nem igazán akarom. Sőt, szerintem senki nem akarja.

Vicces számomra, hogy az emberek nagyjából 2-3 havonta cserélődnek az életemben. Ha az egyik eltűnik biztos, hogy jön helyette másik. Legtöbbször csak a minőség változik. Sajnos rossz irányba.

Mindenkinek vannak takargatni valói, nem mond el az ember akármit az első beszélgetés, vagy az első találkozás alatt. Kellenek kisebb-nagyobb titkok. Ezeket a titkokat mindenki máshogy élni meg, máshogy használja. Én arra, hogy egy-egy illető szavak nélkül vegye észre, hogy a köztünk lévő kapcsolat elért egy magasabb fázisba. Mindenkinek vannak takargatni valói. Világ életemben, vagyis ez a kezdés 22 évesen kicsit nagyképű, de vegyük úgy, hogy amióta „társas életet élek”, az első randevúra sosem mentem pólóban, smink nélkül, mert nekem is vannak takargatni valóim. Nem azért mert szégyellem, hogy milyen vagyok, hanem mert az emberek tudatlanok, én pedig nem tanultam még meg kezelni mindenféle helyzetet. De rajta vagyok az ügyön.

Elég sok minden történt az elmúlt másfél hónapban. De inkább el sem kezdem ecsetelni, mert végig gondolom még párszor és biztos, hogy fejjel megyek a falnak.

Meguntam már bizonygatni mindenkinek, hogy én már nem az új generációba tartozom, hanem még abba, aki ceruzával tekerte vissza a magnó kazettát, DJ volt a bakelit lemez mögött, végig vitte a Super Mariot a szomszéd sárga kazis nintendoján. Meguntam, hogy mindenki úgy áll hozzám, hogy azt hiszi én is abba az új, butácska kategóriába tartozom, mint ma tíz lányból nyolc. Azt gondolják, hogy mindent elhiszek, amit mondanak, hogy szemrebbenés nélkül mondanak nagyokat, és hazudnak a szemembe, mert én is biztos csak egy vagyok a sok közül. Miért én bizonyítsam, hogy nem a nyolcban vagyok, hanem a kettőben.

Mindenki fél vagy izgatott az első telefonbeszélgetés alatt, hogy vajon lesz miről beszélgetni, vagy szót értünk e. Azok az emberek, akik azt mondták „max húsz percet tudunk beszélni, mert nem lesz miről”, azon kapják magukat, hogy a Vodafone két óra elteltével szétkapcsol. Nem véletlen ez, és ezeket a jeleket nem szabad nem észrevenni. De sajnos a legtöbbeknél a feledés homályába merül. Eltelik pár nap úgy, hogy nem is gondolnak arra, hogy volt valaki, akivel eltudtak beszélgetni. Nem foglalkoznak a jelekkel és már el is telt pár hét. Jellemző, hogy amikor majd már nem lesz rá lehetőségük, mert jön valaki, aki nem csak néz, hanem lát is, él a lehetőséggel, amivel más nem. Már késő lesz. Viszont én úgy érzem, hogy nincs szükségem olyanokra, akik nem tudnak olvasni a jelekből. Mert ha most nem lát, később sem fog. Nem vesz észre semmilyen jelet. Nem fogja tudni mikor van szükségem arra, hogy egyedül legyek, vagy mikor arra, hogy szorosan átöleljenek. Az ilyen ember jelentéktelen személy az életemben, akire nincs szükségem sem most, sem máskor. Ezek az emberek azok, akik elvárják, hogy írjak és keressem őket, mert a büszkeségük nagyobb az IQ-juknál és nem tudják, hogy nagyjából három nap alatt ráunok az emberre, mert egyoldalú dolgokat én nem tudok pártolni. Semmi hasznom nem származik belőle. Miért csináljam? Megtanultam lelkiismeret-furdalás vagy akár egy csepp rossz érzés nélkül kitakarítani az életem. Úgy szelektálok az emberek között, mint a ruháim között, ősszel és tavasszal. Ezzel azt érem el, hogy három-négy napig jól érzem magam. Üres vagyok, van hely az újaknak. Én, aki mindenre és mindenkire nyitott, csak létezem. Ti akik jöttök, döntötök arról, hogy kell e nektek ez az egész, vagy hajszoltok valami elérhetetlent.

Néha azt érzem, hogy én csinálom rosszul. Kilógok a sorból, mert nem szóróm sem a saját pénzem sem másét, hogy nekem nem az a fontos, hogy elvigyenek ide-oda. Heti 1-2 mozi, vacsora, nagyzolás. Furikázás fel s alá egy szép autó anyós ülésén.

Minden egyedülálló ember él. Az egyedüllétnek vannak szakaszai. Az elején én is szomorú voltam, hogy az életem egy előző szakasza lezárult, és minden erőmmel azon voltam, hogy túllépjek. Aztán eljött az idő, megtanultam élni. Társasági ember lettem. Eljártam erre-arra, jól éreztem magam. Az én mottóm is az volt, hogy épp szoros kapcsolatban élek a szabadsággal. Aztán jön az utolsó szakasz. Már nem jó az egyedüllét. Sőt borzasztó. Mégis ingadozom. Egyik nap nagyon jó, a másikon ugyan ennyire rossz. Most épp jó.

Érzem, hogy eljött az én időm. Ez most más lesz.

 


…Amint az álmom valóra vált kérlek, segíts újra álomba merülni.

 

tumblr_mvultj0vaj1r6dsjro1_500.gif

Az utolsó szó jogán.

 

És a hercegnőnek bilibe lógott a keze, felébredt és rájött, az egész csak egy rémálom volt. Itt a vége, fuss el véle.

Valami hasonló befejezésre vártam az én storymban is. Egyszer majd kinövöm, hogy szívatom saját magam.

Anya nagyon aranyosan mindig azt kérdezte: „Neked a homlokodra van írva, hogy hülye vagyok szívassatok?” – Igen anya, úgy tűnik.

Mindig belebotlok valakibe, aki mint derült égből villámcsapás jön, aztán már ott sincs valamiért. Mindig van valami, ami közbejön, mindenki megy, csak én maradok. De a legnagyobb kérdésem, hogy meddig. Mikor lesz az, amikor majd fordul a kocka és én leszek a szemét, aki lelép az első adandó alkalommal. Aki azt mondhatja, te is csak egy voltál a sok közül.

Kilógok a sorból, észrevettem már, viszont azt is, hogy a sorral van a probléma nem velem. Minden férfi azt mondja, hogy minden nő egyforma és ez fordítva is így van. De elmondom, hogy nem mindenkinek számít mennyit keresel, milyen autód vagy lakásod van. Nem mindenkinek számit száz százalékban a külsőd, hogy kockás-e a hasad vagy nagy-e a melled. Nem mindenkinek számít, hogy mindenben egyformák legyetek. Egy kapcsolat másról sem szól, csak elfogadni a másikat, ahogy van. A látásod akkor tisztul meg, ha bevallod magadnak is, hogy igaz amit a görbe tükröd mutat. Amit látsz, hogy már nem is azt szereted, ami amúgy tetszik, hanem elkezd tetszeni az amit, szeretsz. A kicsit kevésbé tökéletes külseje, hogy nem olyan magas, mint elképzelted. Amikor rájössz, mégsem olyan fontosak az elvárásaid, mint az eleinte hitted.

Nekem is volt ideálom. Kislányként elképzeltem, milyen lesz a férjem. Aztán jött egy srác. Pont olyan volt, mint elképzeltem. Aztán találkoztunk és megkaptam a gyomorszájon rúgást az élettől. Mondván „Te hülye, egész idáig elvakultan kerestél valamit, ami nem is való hozzád!”. Be kellett látnom, hogy ez tényleg így van.

Megint ott tartok ahol már voltam párszor. Toporgok egyhelyben és nem tudom eldönteni, hogy ráérek még, vagy menjek tovább. Egyedül vagy párban. Mindenki tudja, hogy az élet valamit valamiért alapon működik. De amíg én feladnék mindent egyért, addig negyed ennyit sem kapnék vissza.

Belefáradtam én már sok mindenbe. Abba, hogy végre megtaláljam a helyem.

Muszáj lesz változtatnom, talán tényleg nekem kell változnom, hogy az életem is átalakuljon.

A mai napig úgy ébredek, hogy én vagyok a pitypang a rózsák között…

 

De eljön a nap, amikor fordul a kocka.

Már várom.

tumblr_myjojt29am1t0951zo1_400.gif

A szingliség margójára.

 

Mindig mikor megismertem valakit, biztos rákérdeztem a horoszkópjára. Nem tudom ez miért ilyen megrögzött, hisz elolvastam egyszer a sajátom jellemzését, ami tetőtől talpig igaz volt rám, mégsem olvasom nap, mint nap, hogy épp mit mondanak a csillagok. Tudom ki az aszcendensem, ahogy azt is, hogy azzal soha az életben nem lesz semmi. Anyáék jól összeraktak. Olyan vagyok, mint a víz, a jellemem akár az óceán, a hajam akár a parton heverő homok. Olyan vagyok, mint a Hold. Sápadt, tömzsi, mégis valakinek szép.

Van ez az aszcendens dolog, mindig hajtott a kíváncsiság vajon mennyire lehet igaz, amit írnak a csillagok. Egyszer vajon lesz rá lehetőségem, hogy kipróbáljam milyen is vele. Eddig a 22 évem alatt egyszer, azaz EGYSZER sikerült kapcsolatba kerülnöm vele. Csalódás volt, így fel is hagytam ezzel. Meggyőződtem arról, hogy minden, amit olvastam eddig kamu és csak áltattam magam azzal, hogy egyszer talán nekem is sikerül majd. Elkönyveltem mindezt magamnak 18 évesen, azért mert egy skorpió fiú (akinek amúgy a csillagok állása alapján álmaim hercegének kellett volna lennie, de az angolhumorú zsidós mozifilmje után kiderült, hogy csak egy alufóliába csomagolt gyökér… akinek a tématára kimerül a fixiekben és a fűben.) elérte nálam, hogy örök életemre elvesztettem a reményt, hogy meglesz a nagy Ő, aki amúgy 180 körül van és skorpió.

Aztán jött a reménysugár. Megcsillant a fény.

Mindig arra vágytam, ha gáz, ha nem, hogy valakinek végre én jelentsek mindent. Ez tudjátok, miben nyilvánul meg? (Istenem annyira jó volt, ahogy írom ezt a pár sort még mindig futkos rajtam a hideg és belevörösödök a kislányos zavaromba…)  Ahogy ránéztem, és elvesztem a szemében. Nem azt láttam, hogy bámul, hanem azt, ahogy csodál. Mennyei érzés! Ahogy nem nyomul, hanem finom érintésekkel tudatja, hogy érdekled. Egy baráti összejövetelen voltunk. Beszéltek hozzánk, mi pedig szemben egymással elmerültünk egymás tekintetében.

kabszi.png
Az egész ezzel az sms-el kezdődött és ki tudja hol a vége még. 

Minden napom egy küzdés volt. Küzdés valamiért, amire már olyan rég várok. Talán most itt az ideje. Rég keltem úgy, hogy az az első gondolatom, hogy vajon mennyit kell még várnom, hogy halljam a hangját. Bármerre járok, headsettel a fülemben rohangálok fel s alá, mert a semmiről is jó vele beszélgetni. Azt érzem, hogy végre valaki, aki nem azért szerethet belém, mert adok neki valamit, hanem azért aki vagyok. Úgy ahogy vagyok. Itt ez a fiú, a maga visszafogottságával. Aki végre nem nyomul. Nem erőltet. Vicces, hogy az egész egy kommentháborúval, ill. egy kokainos dínóval indult. Az elejétől kezdve szimpatikus volt, de most ne legyek már megint én a kezdeményező… az sosem vezet jóra. Fura hogy a kábszi volt az első témánk, és egy kokainban hempergő dínó volt az első elcsattant üzenet. Azóta nevetünk azon mekkora pancserek voltunk. Úgy épült fel az egész, ahogy annak kellett. Először az üzenetek, majd a telefonok. A tudat, hogy csak miattad utazik. Amikor elolvadnál, mert olyan édesen néz rád vagy szól hozzád. Nekem mindig erre volt szükségem. Nem vagyunk egymás szomszédjai, tisztában vagyunk vele, hogy nem lesz egy gyerekjáték. De azt érezzük jobb együtt, mint egymás nélkül.

"Nehéz megtalálni azt, aki megtalálja benned a jót. Aki majd nem enged el, ha menni akarnál, és aki szívből tud szeretni Téged. Megtalálni azt, aki meg tud vigasztalni, aki meg tud nevettetni, aki elfogad olyannak amilyen vagy és elvisel az összes hibáddal együtt. És ha megtaláltad, ne engedd el soha, tartsd meg, vigyázz rá, becsüld meg, legyen mindennél fontosabb, mert hidd el, Ő lesz számodra a legnagyobb kincs!"

love-animated-gif-facebook-352.gif

Boldogító talán.

 

“Önző vagyok, türelmetlen és nincs elég önbizalmam.
Hibákat követek el, önfejű vagyok és néha nehezen kezelhető.
De aki nem tud legrosszabb pillanataimban kezelni, az nem érdemli meg a legjobb pillanataimat sem.”

(Marilyn Monroe)

Szórakoztató. Ez vagyok én. A szórakoztató.

Ez az a típus, amelyiknek a tagjai képesek a legváratlanabb pillanatban táncra perdülni vagy elkezdeni énekelni. Az egyetlen gondom ezzel, hogy ilyenkor anyám mindig megkérdezi, mit szívok... Nem érti a módját.
Tudtátok, hogy a szórakoztató típusú embereket könnyen elragadja a pillanat izgalma és azt szeretnék, ha mindenki másra is átragadna ez az érzés. Nincs még egy másik személyiségtípus, amelyik ennyi időt és energiát áldozna mások bátorítására - és ilyen ellenállhatatlan stílusban.

Az egyetlen gond még mindig, hogy nem tudom azt hazudni jól vagyok.

Utálok, és nem tudok hazudni. Ha mégis megpróbálok, az 5 évesek sunyi vigyora ül ki az arcomra és nem tudom lemosni magamról. Nem áll jól, így inkább meg sem próbálom.

De ha már itt tartunk. Jól áll.. Nem áll jól. Június óta annyi minden történt. Változások hegye. Ahogy megújult a blog, megújultam én is! Aki nem ismer, nem tudhatja milyen az akkor és milyen most. Amin én most átmegyek, az néhány embernél kiveri a biztosítékot. De én ennek csak örülök, mivel így bőven akad témám.

Sosem szerettem és nem is tudtam örülni annak, amikor valaki elmondja rólam a véleményét. Okkal szokták mondani a nagyok, hogy akinek érdekel a véleménye attól úgyis megkérdezem. Azokon kívül viszont pont hidegen hagy, ki mint gondol arról, ha egy nőnek nem fenékig érő haja van, hanem stílusos három millis. Mindig szóvá tették, hogy sosem mosolygok a Facebookos profilképeket, mert nekem tudni illik „cuki pofim” van, de kérdem én, ha nincs rá okom miért tegyem? Mostanában sokszor gondolkodtam ezen és igazából, rohadtul nem hagy nyugodni, hogy a társadalom felállít magának egy képet egy nőről, és aki eltér ettől az nem nő? Nem sajnos, azt kell mondanom nem szép a 90-60-90-es álom alak és ezernyi dolog van, ami nem szép. Rajtad vagy rajtam az lényegtelen. Lehet, hogy ami másnak szép az nekem nem, és ami nekem, az másnak nem. Na de lényeg, hogy imádom, hogy mostanában ismeretlen emberek tömkelege mond véleményt rólam. IMÁDOM!  

Itt volt a pont ahol elakadtam, és sikerült kirobbantanom egy kommentháborút.

Eredetileg a 160 centis magasság-mélység kérdést szerettem volna fitogtatni kicsit, de elakadtam így hát segítséghez folyamodtam. Hiba volt. Jó fejek vagytok, de rosszindulatuk. A nők a férfiak egyaránt.

Elméletileg született szórakoztató vagyok, aki imádja a rivaldafényt és számomra "színház az egész világ". Bár nem tervezem, hogy színész legyek, és nem szívesen "szerepelek" a barátaik előtt sem, viszont annál bájosabban szeretem néha megcsillogtatni egyedi, kissé karcos humoromat.

Zavarba jövök, ha a figyelem központjába kerülök, de az együttlét velem mégis kicsit olyan, mint egy jó buli. Bár kinek mi. Az az egyetlen gondom hogy nem mindenki látja úgy a dolgokat, ahogy én. Nekem viszont nehezemre esik elmagyarázni a nézőpontomat. Mert általában nem találok rá szavakat. Érdekesek a mostani helyzetek. Nem tudom mit tegyek, és azt sem, hogy hogy legyen. Mert az egyik erre húz a másik arra, de harmadiknak ott a szabadság. Már öreg, de még mindig vonzó.

Tudjátok miért egy Marilyn Monroe idézettel kezdtem? Mert az a nő pont olyan mint én.

Ő kurva volt…

 

Én filozófus leszek.

 

bye-bye-gif.gif

 

 

 

 

 

 

 

#holnapolisz #kiskarácsony

 

 

Utálom a karácsonyt. Hálát adok minden évben, hogy csak pár napig kell elviselnem. Mások szemével kiskarácsony nagykarácsony jaj de szeretjük egymást. De az enyémmel...

9 nappal karácsony előtt. Amikor lejárod a lábad a bevásárló központokban, holott azt sem tudod, minek örülne a másik. Ha mégis tudod, Murphy ezer, hogy elintézi, biztos ne találd meg a kétszáznegyven üzlet egyikében sem.

7 nappal karácsony előtt már mindenkinél megvan minden. Minden díszdobozban. Nálam? Nálam nem. Nálam 7 nappal karácsony előtt ugyan az van mint 9-cel. Még mindig a semmi. A jó nagy semmi.

De 5 nappal karácsony előtt már megvan a tízből kettő. Ekkor már a fél siker is siker.

3 nappal karácsony előtt neki állunk főzni csak azért, hogy ne 24-én kelljen, mert akkor takarítani kell, hiszen az a 25 ember, akit áthívtunk karácsonyi ebédre egyértelműen azért jön, hogy megnézze milyen a lakás amikor úgy fest mintha a SzépLak-ba fotóznák épp. De nem baj, mert ennyi töltött káposztával jövő karácsonyig vígan elélünk.

2 nap van karácsonyig. Megvan minden. Majdnem minden. De valami hiányzik. Mindegy, ami megvan, csomagoljunk be szépen mindent. Hol a cellux? Az előbb még itt volt a kezemben! Nem hiszem el, ilyenkor sosincs meg a cellux. Megvan. Mire becsomagolok mindent, tutira úgy, hogy ne tudják egyszerűen kicsomagolni, megettem már egy 20 centis csíkot a ragasztóból. De végre megvan az utolsó ajándék ÖTLET. Leadjuk a rendelést telefonon. Még ma meglesz, holnap becsomagolom. Karácsonykor összepakolok, majd meghallgatom, hogy megint semmit nem csináltam és a konyha úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, és azt, hogy anya mennyire utálja a konyháját, mert karácsonykor nincs elég hely benne. Csak (!!!) Karácsonykor.

1 nap van karácsonyig. Holnap karácsony. KARÁCSOOOONY!!!!! Ma már majdnem minden étel kész. Még mindig szeretem a töltött káposztát, és még mindig utálja mindenki, hogy megeszem a darált húst mielőtt gombóc lenne belőle. Meg persze mindenből jöhet a "kis kóstoló". Nem jött meg a rendelés. 1 ajándék hiányzik. De semmi pánik. Nem pánikolok. Hiszen holnap csak karácsony....

Holnap este eljátszom majd, hogy én ugyan nem vettem észre, hogy a 23 éves bátyám még mindig csal a Gazdálkodj Okosan!-ban, meglepődöm minden csomagon amit kibontok, hiszen elméletileg nem voltam ott egyik vásárlásánál sem, csak gyakorlatilag.

Holnap után majd sokat nevetünk mindenkivel akinek még a mosolya is őszinte. Ezek a barátaim.

26-a. Kínos beszélgetés és fejmosás a mamáéknál, miszerint:

-Hogy néz ki a hajad? Ez valakinek tetszik?

 -Kisbarátod megvan még?

 -Dolgozol?

 -Iskolába jársz?

-Anyáék jól vannak?

És reggelig sorolhatnám.

 

 Majd két ünnep közt felfedezem mint mindenki más, hogy megint híztam a karácsony miatt holott egész évben tartottam a súlyom és erre megírom a 2016-os tervem. Jövőre is csak a munka miatt megyek be a konditeremben, és már januárban elkezdek bevásárolni. 12 hónap csak elég lesz rá. Vagy nem. De mindegy is. Nincs karácsony Erik nélkül.

 

homealone.gif

064 Az élet szép, csak te vagy szar.

 

Szokták mondani, hogy saját hibájából tanul az ember. Anyukám mindig azt mondta hülye vagyok, ha ezt az „életelvet” követem, mert jobban járok, ha más kárán tanulok. Nem hallgattam rá, pedig figyelmeztetett. Én viszont próbáltam hinni a mesében. Elhinni, hogy most tényleg más lesz. Ő biztos más. Nem volt az. Elvakított a sok hazugság, a vetítés, hogy én úgyis rosszul látom a dolgokat. Tévedett. Három hónap kellett hozzá, hogy én is lássak, ne csak nézzek. Vége.

A különbség közte és köztem, hogy én ember maradtam Ő meg, ha leesik az EGO-járól az IQ-jára szörnyet hal. Bár mondjuk annyira nem buta hisz észrevétlenül eltartatva magát arany életet élt. Eddig. Hál’ Isten a mai reggel rájöttem, az alma nem esett messze a fájától. Rohadtul nem! Csúfolódunk, csúfolódunk… majd egyszer megtapasztalja milyen az, ha már nem őrzöm a kis titkait. Már rohadtul érik, de még nyelek egy kicsit.

Még sosem próbáltam előadni a hattyúk halálát. Lassan itt lenne az ideje.

Egy dologban jó volt mégis. Tényleg megmutatta kik a barátaim.  Ők voltak azok, akik az első pertől kezdve átláttak a ködön hol én épp sűrűn elvoltam merülve, de mégsem figyelmeztettek, mert ezt is meg kell tapasztalnom. Köszi srácok, ezt mondjuk szívesen kihagytam volna az életemből.
Rájöttem, hogy anyámék nem is olyan rossz fejek, és még most is csak jót akarnak.
De a lényeg, hogy két opció van, vagy nyerek, vagy tanulok. Ha visszatekerhetném az időt, figyelmen kívül hagynám az üzenetét, nem vetném be a hacker technikám és keresném meg a neten, hogy hívják, és nem kezdeném el felvenni vele a kapcsolatot. De ez is jó volt valamire. Tudom milyen már ha tettlegesség nélkül megfojtanak. Innentől észre veszem a jeleket. Az elejétől. A legelejétől.
Lehet, hogy az előttem lévők nem is voltak olyan rosszfejek, és már előre sajnálom a következőt.

Sosem voltam még ennyire felszabadult attól, hogy egyedül vagyok. Nincsenek határok, nincsenek magyarázkodások. Nem érzem rosszul magam, ha két szónál többet váltok a barátaimmal, vagy ha nem megyek haza egyből munka után. Elkezdtem újra élni. Fél év, és újra utálni fogom ezt az állapotot, de ezt majd akkor.

Addig jó amíg elhiszed, hogy az élet szar, de te legalább szép vagy.

 

tumblr_m0dr16mp0p1rqfhi2o1_500.gif

Az első

 

Már hosszú percek óta csak a villogó szövegkurzort bámulom. Tegnap ezernyi gondolat motoszkált a fejemben, nagyjából egy aranycikesz sebességével csak arra várva, hogy megnyissak egy Word-öt és leírjam őket. Természetesen mindezt akkor, amikor esélyem sincs arra, hogy megtegyem. Most, mikor időm, mint a tenger, eltűnt minden.

Eltelt négy hónap. Négy hosszú hónap úgy, hogy egy betűt nem írtam. Nem hódoltam annak, amit másfél év alatt a szenvedélyemmé és a kedvenc időtöltésemmé formáltam. A legrosszabb az egészben, hogy nem „alkotói válság” vagy ihlet hiány volt az oka. Tudtam volna mit írni. Nagyjából annyit, hogy tutira elkopjon az összes billentyűm. Ez a hely nekem olyan, mint a második otthonom. Van, aki ha egyedül akar lenni, beül egy üres szobába, egy Jin-Jang által berendezett meghitt zugba, ahol nincs más teendő, mint hagyni, hogy áradjon a chi. Nekem is erre van szükségem ahhoz, hogy írhassak. Csak adj helyet és időt.

Egyik jegyzet sem születik meg percek alatt. Ez nem egy poénos poszt a Pesten Hallottam-ban. Ha nem épp napok, akkor órák kellenek ahhoz, hogy eljussak az első betűtől az utolsó pontig. Nem azért kell ennyi idő, hogy biztos tuti poszt legyen belőle, hanem mert ez a hely a pszichológusom. Mindenki máshogy teszi túl magát a gondjain. Én így.  

Régebben, amikor ismerkedtem emberekkel, sokszor előfordult, hogy nem kezdtem bele egy „bemutatkozós monológba”, hanem elküldtem a blog URL-jét, és vártam. Én nem vagyok az a típus, aki jártatja a száját vagy bizonygatja, hogy márpedig én ilyen vagyok.

Minden poszt tiszta tükör egy lelki világról, ami olvasás közben érezhető, sőt, átérezhető. Így egy idő után eljutottam odáig, hogy döntse el mindenki maga, hogy megtud e küzdeni velem vagy sem. Szerintem nem vagyok nehéz eset. Szerintem. Mások természetesen nem így gondolják, de ők nem nagyon kapnak helyet az életemben. Aki elfogad, olyannak amilyen vagyok, az elfogadja azt is, hogy házisárkány vagyok, ha megakarnak változtatni, illetve ha nem hagynak kibontakozni. Értsd: nem hagynak belépni ide. Herótom van attól, ha leszólják, amit csinálok, mert nem látják benne az értelmet.

A focista sem azért focizik, hogy megfeleljen másoknak.

Ahogy új lett a blog, igyekeztem felvenni egy új külsőt, új név egészen más hangulat. Egyszerűen imádom a maga egyszerűségében. Nem kell a cicoma, mert a világosság megnyugtat. Ez az én Jin-Jangom. Tetszik? A hosszú távú folyamatos egyedüllét hajlamossá teszi az embert arra, hogy olyan dolgokat tegyen, amit normál esetben nem tenne. Feladja az álmait, a terveit, és csak akkor veszi észre magát, amikor már levegőért kiáltana. Másfél év után fejest ugrottam egy együtt élésbe, egy közös háztartásba. Egyik napról a másikra meg csak kiáltanék, hogy megfulladok. De mit kéne mondanom? A lelki világom akár egy váza. Elég egy nagyobb szellő, hogy összetörjön. Szeretem, ha úgy tehetek pontot egy ügy végére, hogy előre gondolkodom, és leboxolom magamban az összes lehetséges utat és minden felmerülő utólagos problémára tudok reagálni úgy, hogy az nem merül ki hümmögésben, vagy épp „ne haragudj rám” boci szemekben. Elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megoldjam a problémáim, mégis hajlamos vagyok várni a csodára. Akkor is, ha tudom, hogy ez soha nem fog eljönni. Pedig minden nap lesem az órám, 11:11, 22:22, 0:00. Ezek mikre jók, a nem arra, hogy kívánjam a csodát.

Elég nagy csoda lesz, ha ennyit kell rá várni…

Miért? Mert...

 

 Éreztétek már úgy, hogy a lelketek kiszakadna a testetekből, mert minden nap azt érzitek, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett?

Nem a legjobb érzés, főleg amikor visszajelzéseket kapsz.
„Túl fiatal vagy, te még nem tudod ezt, vagy azt.” És mi van ha tudom, csak egy-két illető elkönyvel magában valamit és esély sincs rá, hogy megváltoztasd az állítását.
 Ha egy ember leragad a korodnál, a külsődnél, egy szavas válaszokban beszélget veled. Állj fel, fordíts hátat, és felemelt fejjel a büszkeségeddel együtt sétálj el. Jobbat érdemelsz annál az embernél, aki nem akarja megismerni a lelked.

Létezik szerelem első látásra? Véleményem szerint, nem.

Amíg valakik azt mondják „Szerelem volt első látásra.” – Én azt mondom, megtetszett a külseje. Maximum. Ha valaki a külsődet szereti, az nem szeret igazán.

Aki nem a külsőd miatt hív el randira, azt mondja „Igyunk meg egy kávét egy barátságos helyen, talán még a halk zene is belefér.”, aki viszont leragadt a külcsínnél, nem fog mást hajtani, csak „Gyere át, megnézünk egy filmet, kettesben.” Íme hölgyeim, felhívás keringőre. Mindenki eldöntheti maga, mi szeretne lenni, érték vagy strigula.

Egy laza példával pedálozva a következő képpen néz ki a dolog a mai világban. Kétféle ember létezik.
Van két almád, az egyik gyönyörű érett piros, belül viszont barna és kukacos, míg a másik kicsit megfakult, kevésbé tökéletes, belül viszont érett és zamatos. Melyiket választod? Melyik érzés jobb, amikor végig sétálsz az utcán, és mutogatod „Nézzétek, milyen szép almám van!” , igaz, hogy mindenki megcsodálja, páran irigykednek is, lehet, hogy növeli az egód és a büszkeséged, de belülről semmire nem jó. Nem leszel boldog, ha keserű éretlen almát kóstolgatsz. De ott a másik eset, lehet, hogy kevésbé érett, mégis zamatos és édes.

Az egyetlen probléma, legyen az férfi vagy nő, hogy az emberek 85%-nak fontosabb a külcsín, mint a belbecs. De mi a helyzet a maradék 15%-kal? Miként érvényesülhet a 15% úgy, hogy a 85% nem ad valami sok esélyt erre?
Sokszor előfordult már, hogy valaki leragadt a külsőnél, állította, hogy „nem, ez nem az én ideálom”, én meg csak annyit mondtam – „Ülj le velem beszélgetni, és a nem egészen tökéletes külső hidd el, rövid idő után feledésbe merül.”.  Vannak azok az emberek, akik hajlandóak egy részben igazat adni, de vannak, akik csak hajtják a magukét. Egyszóval a 85%-ban a többség reményt ad, de csak páran adnak esélyt is.
Igaz a mondás, az élet mindent visszaad.

Most jöttem csak rá, mit is jelent ez igazán. Visszakapom, egytől egyig, legyen az jó vagy rossz. 
Már nem keresem a választ, hogy mi miért történik. Már tudom. Visszagondolva felnőtt fejjel az elmúlt, öt vagy hat évre, elég szánalmas voltam és most jót nevetek akkori énemen. Mindenkivel előfordult már, hogy találkozott az utcán egy olyan személlyel, akivel évekkel azelőtt együtt volt, és biztos vagyok benne, hogy ott motoszkált a fejében, a bizonyos „Hogy jöhettem össze vele?” kérdés. Hát én is büszkélkedem ilyen személyekkel.
Nos, ha most visszamehetnék pár évet az időben, lenne pár dolog, amit másképp csinálnék.
Sok olyan ember elé emeltem falat, akik tiszta szívből szerettek. A mérlegnek ezen oldalán rengetegen vannak. Sajnos. De a múlton már nem tudok változtatni, így változtatok a jelenen és a jövőn. Nem voltam jó kislány. Hajtottam magam előtt a saját hülyeségem, mentem a fejem után. Fenn ültem a legmagasabb ló hátán és ok nélkül bántottam meg embereket, mert nem feleltek meg a mércémnek. Igazi „ki ha én nem” típus voltam. De egy valamit most, mai fejjel büszkén mondhatok. Felnőttem. Igaz, hogy a sebeket amiket okoztam nem tudom már begyógyítani, de így átérezve már tudom milyen rossz lehetett azoknak akiket bántottam. 

Amíg nem vagy hajlandó változni belül, ne várd, hogy megváltozzanak a dolgok körülötted.

Mostanában egyre gyakrabban jutnak eszembe az idézetes Facebook oldalakon lévő atomszerelmes képek szövegei, itt van példának mindjárt az egyik kedvencem, hogy „ Ahhoz hogy egy nő ragyogjon, kell egy férfi aki ragyogtatja!”. Belegondoltatok már, hogy ez amúgy milyen igaz? Én erre akkor jöttem rá, amikor a sok slampos unalmas egyforma nap között ott volt egy-két ragyogtatott nap. Milyen jók voltak azok a napok. A kedvenc napjaim. Amikor azt érzed, hogy minden tökéletes, nincs rajtad támadási felület, fülig ér a mosoly, és a pozitív kisugárzás által, szebbé teszed mások napját.

Ezek a napok a legszebb napok a világon. Egyelőre.  Tudjátok mi kell ehhez? Mi az, ami a kémiához elengedhetetlen? Meg tanulni éretten szeretni. Elmondom, hogy:

tumblr_n9xqvgpzft1rrd8u8o1_1280.jpg

„ A világ egyik legnehezebb dolga éretten szeretni, ez folyamatos munkát igényel. De megéri: a bánatot, a csalódásokon keresztül egészségesebbek, boldogabbak leszünk.”

1)  Az érett szeretet megélése örömet jelent mindkét fél számára, és nem az egyik fél valamelyik szükségletének kielégítése a célja. Érdek nélküli, mozgatója egyszerűen a másik személy szeretetreméltósága, csodálata.

2)  Az érett szeretet tiszteletben tartja a másik fél függetlenségét, önállóságát. Nem akarja megváltoztatni a másikat, hiszen pont azt tiszteli, csodálja benne, amilyen az valójában.

3)  Az érett szeretet kölcsönös bizalmon alapul éppen ezért kisebb mértékű féltékenységgel társul. A felek nem érzik a kapcsolatban fenyegetve magukat. Ehelyett kölcsönösen önzetlenül segítik, támogatják egymást, felelősséget vállalva a másikért.

4)  Az érett szeretetet a másik személy minél teljesebb megismerése és elfogadása teremti meg. A felek minél több dolgot tudnak, szeretnének megtudni egymásról, és őszintén kíváncsiak arra, hogy valójában milyen és mit érez a másik. Büszkeséget éreznek a másik személy sikerei kapcsán.

5)  A szemkontaktus, a mosoly, a gyakori érintés azok a csatornák, amelyeken keresztül megteremtődnek a szeretet „mikropillanatai”, amelyek idővel összeadódnak és megteremtik a „mi tényleg összeillünk” érzést. Ezek megteremtéséhez elmaradhatatlanok a találkozások. E-mailen, smsen, telefonon inkább információkat tudunk egymással megosztani, nem érzéseket.

6)  Az érett szeretet azért annyira jutalmazó, és örömteli, mert tükröt tart a másik személynek önmagáról, hozzájárul a másik folyamatos fejlődéséhez, megteremti a feltételét annak, hogy egymás mellett azzá váljunk, amit képességeink maximálisan lehetővé tesznek számunkra.

 

Szerintetek megéri a fáradságot meg tanulni éretten szeretni? Részemről, ha legalább az emberek fele betartaná a fenti 6 pontot, nem lenne annyi csalódás. 

 

Legyen szép napotok!
@Lin

Üdv Itthon!

Újra... Még mindig jó az út amin jártok? :)

Minden napra jut valami új. Ma felfedeztem, hogy az elmúlt másfél évemet spamnak nézték és letiltották. Szomorú, és sikeresen megbélyegezte a mai napom. Az egyetlen amit sikerült megmentenem, (mert örök és elpusztíthatatlan, mint én) a legelső jegyzetem.
Üdv az új otthonomban!
@Lin

 

14064751320746_23431482980083_e.jpg

Manapság mindenki stresszes, mindenki tele van az élet gondjaival. Én is voltam vele. Sokat foglalkoztatott a stressz és az ezzel kapcsolatos dolgok „felkutatása”. Rá kellett jönnöm, mit szabad és mit nem, ha mérges, szomorú, ingerült vagyok. NE! Ismétlem, ne nézzetek idézetes oldalakat, ha nem vagytok a toppon. Higgyétek el nekem, csak rátesz pár lapáttal.

Mostanában egyre inkább foglalkoztat ez a Buddha téma. Sok tanmesét olvastam. Igazán jó elfoglaltság, ajánlom Nektek. Tényleg elgondolkodtató, és rengeteg mindent tanít. Manapság furcsa dolgok történnek. Nem igazán értem, hogy miért, de élvezem, amíg lehet. Szóval változtam és ez változást hozott az életembe.

„Régebben, ha beléptem egy emberekkel teli szobába, azt figyeltem, hogy vajon tetszem-e nekik. Ma körülnézek, és azon tűnődöm, hogy ők tetszenek-e nekem…”

Oké, ez egy tökéletesen találó idézet, nagyképű, de igaz. Feljutottam arra a szintre, hogy már pont nem érdekel, mit mondanak a hátam mögött. Aki ezen a helyen áll, valószínű okkal van ott. Egy ember van, aki igazán ismer. Senki más. Mégis mindenki azt hiszi, tökéletesen tudatában van mindennek. Hát tévedtek.

Azt ajánlom, gondolkodjatok el azon, hogyha valami nincs rendben körülöttetek, nem biztos, hogy másban van a hiba. Ahhoz, hogy valami igazán nagyot változzon, megjavuljon, mindenkinek tenni kell érte. Ez az a dolog, ami semmiképp nem lehet egyoldalú, mert akkor ülhettek a feneketeken csodára várva, az ég egy adta világon semmi nem fog történni. Én már tudom.

Nekem is van egy tanmesém. Már Isten tudja hol olvastam, de megfogott és elmentettem. Gondoltam megosztom mindenkivel, hátha más is tanul valamit belőle. Nem bölcsesség, nem okoskodás. Csak a szó szoros értelmében igaz.

„Egy pszichológus sétálgat körbe a teremben, miközben a stressz kezelésről beszél a hallgatóinak. Amikor felemelt egy vízzel teli poharat, megkérdezte:

 „Milyen nehéz ez a pohár víz?”

Különböző válaszok érkeztek a víz súlyát megbecsülve. Ő így válaszolt: „A víz abszolút súlya nem számít. Hogy milyen nehéz az attól függ, hogy meddig tartom. Ha csak egy percig tartom, nem probléma. Ha egy óráig, fájni fog a karom. Ha egy napig, elzsibbad és érzéktelenné válik, majd megbénul. egyik esetben sem változik a víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz. A stressz és az aggodalom az életben olyanok, mint ezt a pohár víz. Ha egy pillanatra megéled, semmi sem változik. Ha egy kicsit tovább gondolsz rájuk, elkezdenek fájdalmat okozni. Ha egész nap rájuk gondolsz bénultságot érzel, képtelen leszel bármit is tenni. Emlékezz: Tedd le a pohár vizet!”

Értitek a lényegét? Én már igen.

Körülvesznek a nyugodt mindennapok. Megvannak a célok, és végre érzem, hogy jó az út, amin járok…

süti beállítások módosítása