Zafír

e v e r o u r s

2018. március 02. - Léni.

 

                Anno, mikor megcsináltam a legelső blogom, nem azért tettem, mert úgy éreztem ez nekem annyira menne, hogy erre talán más is vevő lehet. Egy akkori nagyon jó barátom unszolására történt. Nem volt mögöttem más, csak néhány több száz like-os bejegyzés a Pesten Hallottamban, nosztalgikus, gyermekkort idéző bejegyzések. Semmi másról nem szóltak a posztok, mint diófáról zuhanásról. Vagy épp, hogy anyám, hogy vesz rá 21 évesen, hogy megegyem a maradék levest. Pont, mint kiskoromban. „Na… fogadjunk, hogy az ott csak 6 kanál.” Sosem annyi volt. Mégis az akkori jó barátom naphosszat nyomta a blogot. Hogy ezek a sztorik kinőhetik magukat a Pesten Hallottamon kívülre. Na már most blog lett. Bár nem arra, amire eredetileg szántam.

                Ez az akkori jó barátom ezer és egy dologban különbözött tőlem. Sosem hittem és valójában nem is akartam, hogy bármi legyen köztünk a szoros barátságon kívül. Naphosszat együtt lógtunk. Már-már feltűnően sokat. Imádtam minden percet vele tölteni, mert úgy éreztem arra az időre megszűnik a világ körülöttem, és nincs semmi más, csak mi ketten. A saját kis világunkban.

                Akkor még hittem, hogy létezik fiú és lány között barátság. Görcsösen ragaszkodtam eme nemes tévhithez. Ő tipikusan nem azaz illető volt, akinek a külsöjébe szeretsz bele. Ahogy telt az idő, egyre inkább a lelke volt az, ami megnyílt felém. És ez volt az, amibe beleszerettem. Csodálatos volt. Őszintén. Sosem akartam elmondani neki. Mindig tartottam magam a barátságunkhoz. Állítottam mindenkinek, hogy nincs köztünk semmi. Aztán eljött az idő, amikor már nem tudtam magamban tartani, és muszáj volt a tudtára adnom. Kapcsolat lett belőle. Sajnos. Igen sajnos, mert ami ment barátokként, fura mód nem ment egy párként. Már nem voltak ugyanolyanok azok az idők, mint azelőtt. És ezt mindketten tudtuk. Az utolsó nap amikor felkeltem mellette, az arcára volt írva, hogy valami nem oké. Hiába kérdeztem, olyan volt, mintha egy nővel beszélgetnék. „Nincs semmi baj…” ja... a hülyék meg a túloldalt laknak. Valahogy éreztem a gyávaságát. Hogy nem mer elém állni, és a szembe mondani, hogy többé nem akar a barátom lenni. Igen, a barátom. Az elválásunk után pár perccel meg is kaptam a kérdésemre a választ. Írásban. Így tett tönkre egy kapcsolat, egy nagyon jó barátságot, és egy kibontakozó szerelmet egyik napról a másikra. Ettől félek. Most már érted? Félek, hogy a történelem megismétli önmagát.

                Évekkel ezelőtt éreztem azt utoljára, hogy fontos vagyok valakinek. Eszméletlenül hiányzott ez az érzés, mert elmondhatatlanul tudja spannolni a mindennapokban az ember lányát, ha van kiért felkelnie. Nem azért kapom össze magam reggel pillanatok alatt, mert mennem kell dolgozni, hanem mert mindjárt 7, és tudom, hogy munka előtt beszalad egy kávéra. Ő, akinek az autójából alig pár órája szálltam ki, és alig pár óra múlva az Ő autójába szállok be. Akinek bármikor bármit elmondhatok. A legjobb barátom. Aki nélkül mostanra valószínű megkattantam volna a négy fal között az óra kattogásának ütemére. Déjà vu-m van. Nektek is ismerős a sztori? Borzasztóan rettegek a helyzettől. Félek elrontani. Félek elveszíteni. Nem akarom elveszíteni.

                Akkor jöttem rá, hogy milyen a kapcsolatunk amikor mással találkoztam. Más mellett ültem a kocsiban először hosszú idő után. Gondolatban csak azon járt az agyam, hogy Mellette még a csend is ezer dolgot mesél. Olyan barát ő, akinek a jelenléte is inspirál. Hogy tele van szeretettel és életerős. És a rengeteg pozitívumából csak adni tud. Nagyon régóta erre vágytam. Egy ilyen társra az életemben. Amikor biztosra veszem, hogy minden olyan lenne, mint a mesében. Mégis félek, mert nem akarom elveszíteni.

Őt.

X,Y - Z nélkül.

Bízz abban, amit érzel. Ne abban, amit hallasz.

 

A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál.

- A fény harcosának kézikönyve

 

     Sosem szerettem a karácsonyt. Na, jó, ez egy kicsit erős kifejezés. Onnantól, hogy eljutott a tudatomig mi is a karácsony, – persze cseppet sem a kis Jézus révén – egyértelműen azért, mert ilyenkor baromi sok ajándékot kaptam, egészen odáig, amig le nem szoktak a játékokról és át nem szoktak a ruhákra. Azóta eltelt bő 15-6 év. Most sem szeretem a karácsonyt. Inkább csak elviselem. Évek óta nem voltam családozni ilyenkor, valahogy kerültem a témát. Most viszont tiszteletem tettem. Valamilyen szinten hiba volt. Mindig téma volt annak idején is, és most is, hogy már megint miért vagyok egyedül, és én már megint miért nem viszek senkit a családi karácsonyra. Szerintem ti is kihagynátok az ilyen kérdéseket. Én is. Örömmel. Hozzánk már nem jár a Jézuska, csak a család azon korosztályához, akik még bőven benne vannak a Jézuska téma kajálásában. Mi, a felnőttek, mi már csak eszünk. Vagy inkább iszunk. Egy dolgot mégis kaptam. Egy határidőnaplót. Szabadság címmel. Anyukámtól. Eleinte fura volt, sosem használtam határidőnaplót. Jó oké, minden évben vettem egyet, hátha valamire jó lesz. Mindig valami egyszerűt. De ez a napló más. Valami csoda. Az a fajta, amibe szíved szerint nem írnál semmit, csak olvasgatnád a benne lévő dolgokat. Elmerülnél a színeiben. 

     Amikor ma leültem a gép elé elővettem, mondván, idén majd más lesz, használom. Eskü. Fellapoztam, a január a fenn említett idézettel indul. Amúgy is írni szerettem volna már napok óta, de most valahogy ezerszer annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy hirtelen még témát sem tudok választani. Ilyen a szabadság. Amikor megkóstolhatod, milyen az élet. Hát, kurvára bonyolult. 

     Rájöttem az elmúlt egy hónapban, hogy rengeteg emberrel azért találkoztam, hogy megtanuljak elengedni. Sokakkal, azzal a céllal, hogy megtanuljam mi az a türelem, de egy valamit még mindig nem tudok, és úgy érzem jelenleg ez a legnagyobb hibám. A végletekig reménykedem a reménytelenségben. Tudom, hogy ez addig így is marad, míg nem ez lesz a vesztem. Máskor is volt már így.

     Megíródott a Tinder könyv Jobbra húzott történetek címmel. Igaz sztorikat dolgoz fel. Gondolkodtam rajta, hogy megveszem és kiolvasom egy délután alatt, aztán egy következő pillanatban rájöttem, hogy annyi saját Tinder sztorim van, hogy talán én is írhatnék már könyvet róla. De nem fogok. Határozottan nem. Annyi negatív impulzus ért egy-egy pubos találkozás alkalmával, hogy letettem a személyes ismerkedésről, és az internet népéhez fordultam. Hosszú évekkel ezelőtt. A Csajok és Pasik alapkő egy ilyen ügyben. Minden kisdobos ott kezd. Aztán szépen lassan belekóstolsz a nagyobbakba. Míg nem végül elérsz a Tinderig. Én sosem tagadtam, mindig is imádtam. Attól függ ki mire, és hogy használta.

     Amikor megismertem Danit, nem a pártalálás volt a cél. Elfoglaltam magam azzal, hogy idegenekkel beszélgettem. Mert ugye az idegenek teszik fel a legjobb kérdéseket. Nem gondoltam, hogy a Tindernek köszönhetem majd egyszer azt az embert, aki mellettem volt, amikor tragédia történt a családban, a humora és a lelkesítése nélkül most valószínű, Csernusnál dülöngélnek előre-hátra, nem pedig a konyhaasztalnál egy zene ritmusára miközben ezeket a sorokat írom.  Ezúton is köszönöm Neked, hogy akkor, ott, voltál nekem.

     Amikor megismertem Árpit, csodás jövőt képzeltem el magunknak. Úgy éreztem Ő a tökéletes. Akire mindaddig vártam. Nem. Neki egy dolgot köszönhetek. A bátorságom, és a lépni tudásom. Árpi volt az oka az előző posztban említett hosteles dolognak.  Ő kellett hozzá, hogy eldöntsem, egyedül akarok lenni. Nem is ő, inkább az ökle és az agressziója. Tehát, elmondhatom magamról, hogy szerintem én vagyok az egyetlen idióta, aki egy féreg miatt átszelte a Király utcát hétvégén éjszaka batman-es pizsiben. De megérte. Ezúton is köszönöm neked, hogy akkor, ott, megmutattad mit nem szabad soha átélnie egy életerős nőnek. Mi az, amiben a jövőben figyelnem kell.

    Amikor megismertem Zolit, fél évet küzdöttünk mire eljutottunk az első találkozóig. De megérte. Minden szempontból. Sokat tanultam tőle és mellette. Elég sok szempontból, de ezt most nem részletezném. Köszönöm neked az együtt töltött másfél évet, és azt is, hogy rávezettél a jelenlegi legnagyobb hibámra. Nem fogok a reménytelenségig reménykedni, ígérem.

    Ez csak három a több tucatból, viszont egy valamit megtanultam tőlük úgy összességében. Az én generációm nem az a generáció, akik az én világomnak valók. 23 évesen évek óta úgy érzem, idősebbnek kéne lennem. Nem tudok érvényesülni a saját korosztályomban semmilyen téren. Soha. Ezt mások is észreveszik. Meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy tudják, valóban más vagyok, mint a többi. Mégsem tudok érvényesülni. Egyellőre.

     Elég sokszor meg kellett égetnem magam, hogy ne játszak a tűzzel, de megtanultam a leckét. Mindig több vas volt a kezemben. Ha A nem jó, nincs gáz, ott a B. Aztán A megtudta, hogy van B, így kerítenem kellett mindig egy C-t is. Aztán amikor ott tartottam, hogy minden nap mással randiztam, egy napra több randit is szerveztem, volt, hogy ugyanarra az időpontra (meglátjuk ki nevet a végén alapon), rájöttem, hogy már magamat sem tudom számon tartani, nemhogy a neveket, ki kicsoda, mivel foglalkozik. A srácok ültek előttem, beszéltek hozzám, én meg ültem üveges tekintettel, bárgyú mosollyal és egyetlen egy dolgon járt az agyam. EVELIN, EMLÉKEZZ. Hát, sosem jött össze. Mindig én húztam a rövidebbet. Én maradtam hoppon – persze, megérdemeltem – de tanultam belőle. Valami eltőrt, minél jobban akartam, annál nagyobbat estem pofára. Ilyen, amikor az ember lánya erőszakkal akar boldog lenni. Engedd el, nem fog menni.

     Eldöntöttem, teszek egy próbát egy generációval feljebb. Nem leszek Timike, azért fél seggel még a lovon ülök, de azért mégis esélyt adok annak a generációnak, ahova szerintem szellemileg tartozom. Hátha ez volt eddig a gond. Max a végén elmondom, hogy megint tanultam valamit. Majd elmesélem milyen. (Vagy milyen volt.)

„Igaz, az életem legelejétől nem lehettél velem, de a legvégéig maradhatnál."

     Egy idő után megtanultam a finom különbségtételt a képmutatás és az őszinteség között. Megtanultam, hogy a vonzalom nem egyenlő a szerelemmel a társaság pedig a biztonsággal. Kezdem megérteni, hogy a csók nem pecsét, egy bók pedig nem esküszú. Hozzászoktam, hogy a vereséget emelt fővel és nyitott szemmel fogadjam egy felnőtt méltóságával és nem pedig egy gyerek kétségbeesésével. Minden tervem a mára alapozom, mert a jövő még túl ingatag ehhez. A napsugár is éget ha túl sokáig ér, és megtanultam, hogy valóban sokat kibírok, ha elég erős vagyok.

 

Akarom.

És már megint itt vagyok…

Anno, mikor megírtam a „Változtass, hogy változhass” bejegyzést, nem gondoltam, hogy eltelik egy év mire idekerülök.

 

A minap elgondolkodtam azon, hogy a türelem, amit éveken át tanultam, hogy tud így eluralkodni rajtam. Türelem vagy remény. Néha magam sem tudom. Türelmes vagyok, mert reménykedem még abban, hogy bármi is változni fog. Mondhatnám azt is, hogy naiv vagyok. Igen, azt hiszem ez lesz a megfelelő megfogalmazás. A naivitásom az, ami nem enged előrébb, inkább marasztal mert naivitásból gondolom még mindig úgy, hogy bármi is változni fog. Nem. Nem fog.

 

Van a mondás, hogy ne lépj ugyan abba a pocsolyába, ha már megszáradt a cipőd.

 

Na most. Én nem lépkedek bele. Oh, nem, dehogy. Inkább azt mondom, hogy páros lábbal ugrálok benne. Egyet előre, kettőt hátra.

 

Nagyon könnyen el tudom hitetni magammal, hogy minden oké. Jó ez így ahogy van. Mert vannak pillanatok, amikor elmúlik minden baj, és leszáll a rózsaszín köd, aztán egy másik pillanatban fel is oszlik és visszajön a baj.

Orbitális genya lehettem előző életemben, hogy most vice versa azt kapom amit.

 

Én mindig mindenkinél azt gondoltam – mert naiv vagyok –, hogy majd ő más lesz. Aztán mindig kiderül, hogy olyan, mint a többi.

 

A nagyképű, a habzsoló, a kihaénnem, az állandóan bulizó, a nőverő, az alkoholista. Csak egy kettő az elmúlt pár évemből. A társadalom sava-borsa. Visszagondolva egy szóval tudnám jellemezni. Botrány. Nem is meglepő, hogy sok mindent másképp gondolok, mint mások, és nem vagyok az átlag 23 évesek közé való személyiség. Azt hiszem „büszkén” mondhatom, túl vagyok már sok mindenen.

 

Néha elgondolkodom rajta, milyen lenne ha most azt mondanám elég volt, kilépnék oldalra, megszárítanám a cipőm, és soha többet nem ugranék bele újra. Hova mennék, mit csinálnék, ha szabad akaratomból ki-be szállhatnék a történésekbe. Ha egyik pillanatról a másikra változna minden.

 

Becsuknám a szemem és látnám magam tíz év múlva. Vajon hány pontot pipálhatok ki tíz hosszú év alatt a bakancslistámon? Mennyire múlna el a gyáva énem, ami jelen pillanatban túlságosan is eluralkodott? Vajon tíz év múlva könnyes szemmel, mosolyogva mondanám e valakinek, hogy igen, boldog vagyok. Őszintén. Vajon tíz hosszú év elég lenne erre? Saci jól mondta, az életben amit soha nem kapsz vissza az az idő. Eltelt egy év úgy, hogy nem történt az ég egy adta világon semmi. Egy év, ami alatt igenis történhetett volna ezernyi kaland.

 

Volt egy időszak, amikor egyik este kigondoltam, hogy most élek egy kicsit. Egyedül. Másnap összepakoltam, és beköltöztem egy hostelbe 16 ember közé. Életem egyik legfelhőtlenebb és legboldogabb időszaka volt. Igazán a mának élni. Nem törődtem azzal, mi lesz holnap. Nem féltem, hogy bármi bajom esik. Ismerkedtem és beszélgettem világutazókkal, az életükről, az életemről. Érdekes emberek, akikkel nem találkozni minden nap. Vagy ha mégis látod őket, nem figyelsz fel rájuk, mert ugyanolyanok, mint az átlag ember. Mint én. Aztán ez a tündérmese is olyan ám, mint az összes többi. Egyszer gonosz mód véget ér, és visszaránt a valóságba. A szabad élet szerte foszlik és visszalök a mindennapi mókuskerékbe.

 

Menj dolgozni, főzz vacsorát, csinálj rendet, tedd elé a vacsorát, mosogass el, tegyél rendet újra. Mindenhol. Fürödj meg. Élj egy kis szociális életet vagy nézz TV-t/olvass. Pihenj le. Akarom mondani erőltesd magad álomba, hogy reggel újra korán felkelj és elmenj dolgozni, hogy aztán újra vacsorát főzz. Te hogy hálálnád meg, ha ezt megtennék érted? Vagy mit mondanál ha egyszer csak azon kapnád magad, hogy elmegy dolgozni, de nem főz vacsorát és nem csinál rendet? Ellenben pihen vagy TV-zik/olvas. Tiszteletben tartanád, hogy a nő nem azért van, hogy kiszolgáljon, hanem azért, hogy a társad legyen? Az együtt élés alap szabálya, hogy nincs olyan, amit csak a nő és csak a férfi csinál. Mert ha együtt élsz valakivel, nem ő lakik nálad és nem te laksz nála, hanem együtt laktok. Együtt minden könnyebb. Lenne. De nem mindig az. Van a pont amikor már átesik az egyik fél a ló túloldalára, és elvárássá válik minden. Mondván miután ezt mind megcsináltad örülj, hogy még itt lehetsz. Ja, köszönöm szépen.

 

Kell ez nekem?

 

Nem, mert minden egyes hasonló megmozdulás a föld alá tipor három méterrel, a megmaradt önbecsülésemmel együtt. Viszont a legrosszabb az egészben, hogy azt érzem legalább tartozom valakihez, és nem vagyok egyedül. Csak nem mindegy kihez. Nem vagyok kapcsolatfüggő, de nem szeretek egyedül lenni. Megőrjít a tudat, hogy magamra maradok a gondolataimmal. Sokszor volt már így. Épp elégszer. Épp elég szörnyű időszak volt. Nem kérek belőle. Bár most, tartozom valakihez, mégis magamra maradtam a gondolataimmal. Hetek óta csak én vagyok, meg a gondolataim és már sírni tudnék. Cikáznak, mint a cikesz labda. Nem jutok egyről a kettőre, nem találok megoldást. Bosszankodom, mufurckodom, mindig máshol járok fejben, ami egyre inkább gondot okoz.

 

És már megint itt vagyok…

 

 

giphy.gif

Változtass, hogy változhass.

 

 

Mindenki életében eljön a pont, amikor azt mondja, így már nem mehet tovább.

Tudjátok, ismerik sokan a képet a házról ahol elromlik a csap. A lehető legrosszabb döntés felgyújtani, és venni egy olyan házat ahol a csap is jó. Legalább egyszer meg kell próbálni megjavítani. Jelen esetben két fő dolog kell. A csap (aki kivételesen Én lennék), és a férfi, aki hajlandó a javításra.

Boldog vagyok. Összezuhant, de boldog. Mert szerelmes vagyok, és érzem, hogy ez az egész még nem reménytelen. Hogy van még bennünk annyi, hogy tegyünk magunkért. Mint a legelején, ne csak Ő és ÉN, hanem újra MI legyünk.

Ezeregy dolog van egy ölelésben. Egy beszélgetésben, aminek nem kell mélyenszántónak lennie. Csak az érdeklődés a másik iránt, már az sokat jelent. A tenni akarás, hogy tudom, hogy nem halott a dolog de akarom, hogy jó legyen. Mert Ő is olyan fontos számomra, mint Én neki. Honnan tudom, hogy szeretem? Egy gyereknek érzem magam mellette, mint valami áhított játékot, úgy csodálom amikor mesél. Hogy hozzá a legjobb bújni este. Nincs olyan pillanatom, hogy ne jutna eszembe valamiért. Hiányzik, amikor nincs velem, és mindent megadnék az idő megállításáért amikor itt van. Hogy nekem az ő mosolya a legszebb és minden vágyam látni, hogy boldog. Én boldog vagyok, mert az életem része, és ott vagyok otthon, ahol ő van.

Régen úgy gondoltam a szerelem elengedhetetlen egy kapcsolatban. Tévedtem. A szerelem grátisz. Nem dominál. Ha az ember szerelmes, azaz idő múlásával szeretetté alakul. Ritka, amikor az 50 éves házasok még mindig szerelmesek. Ha a kötődés nincs meg, na az már gáz. Türelmesnek kell lenni. Két és fél évem ment rá arra, hogy ezt megtanuljam. De a tehetetlen várakozás megmérgezi az ember lelkét. Hogy ami éltette, egyik percről a másikra megszűnhet létezni. A legrosszabb érzés a világon. Bármit megtennél, de csak csendben ülnöd és várnod kell.

De honnan tudod, hogy a másik is hajlandó a változásra? Alapjaiban változik a helyzet. Vagy érzed, kinél mi. Én mondjuk személy szerint az alapoknak örülnék. Amikor már tudom, hogy nem csak +1 fő vagyok. Legyen az egy mit csináltál a hétvégén, hogy érezted magad. Jó alapra lehet stabil házat építeni. Vagy a semmiből egy ölelés. Egy csók, amiben érzed az erőt. Egy kedves mosoly vagy egy gyengéd simogatás. Az apróságok, amikor minden építésben lévő kapcsolatban stabil alapot képeznek. Az alapban ezek mondjuk a profi zsaluk. A beton az emlék. A sima emlék amit idővel elfelejtesz, olyan mint a beton amit a szomszéd macskája összemászkált. A tökéletesen sima, hiba mentes betont a közös emlékek adják. Tehát ez a második lépés. Ezek csak úgy nincsenek. Csinálni kell őket. Sajnos ez van. Meg kell mozdulni a jó meleg házból és elmenni valahova. Bárhova. A lényeg, hogy ketten (és/vagy többen de párosával) és ezeket az emlékeket gyártani kell.

 

the-sweethearts-cradle-cuddle-position.gif

Mennyivel szívesebben emlékszik vissza az ember a közös pillanatokra. De ez csak akkor lehetséges ha vannak ilyenek. Közös pillanatot szülhet egy nyugodt séta, egy fagyizás, egy közösen megoldott probléma. Ilyen példának okáért a mélypontból való kimászás. Lehetséges, de közösen kell megoldani ezt az „problémát”. Végérvényesen tudod hova juthatunk el ha igazán akarjuk (azon kívül, hogy bárhova)?

 

Leülhetünk a kanapéra a házban, amit az alapoktól együtt építettünk.

A házban ami nem került semmibe, csak időbe és tenni akarásba.

A házban, amiben már a csap is jó.

 

raw.gif

A Vadon 1. rész

Az első 9 mérföld

 

Mostanában Cheryl Strayednek érzem magam. Nem tudom, láttad-e a Vadon c. filmet vagy olvastad a könyvet, amennyiben igen, ismerősek lesznek a következő sorok, viszont nemleges válasz esetén, elolvashatod életem első spoilerezését. A sztori lényege röviden annyi, hogy Cheryl azért, hogy A-tól Z-ig átrágja magát az életén, átgyalogol Észak-Amerikán, és három hónap alatt végigér egy 1100 mérföldes túraösvényen – magyarán a nő, kisétált Londonba, Pestről-, de elérte, amit akart. Ez a film – mivel ez a könyv kimaradt az életemből (egyelőre) – pont olyan, mint az indiai kajás szerelmes filmem, az Élet ízei. Vannak olyan filmek, amik kedvet hoznak valamihez. Megnéztem az élet ízeit, és két hétig az indiai kultúrán és ételek sokaságán pörgött az agyam. A Vadon mégis kicsit más. Egy barátom ajánlotta, azért, hogy seggeljem végig és tanuljak belőle. Először húsz kerek percig volt hozzá türelmem, mert meggyőződésem volt, hogy a barátom tévedett, és ennek a filmnek semmi köze hozzám. Aztán eltelt pár nap, és rájöttem, hogy van benne valami és lehet, hogy jobb lenne, ha mégis végigseggelném és figyelnék is rá. Két óra elteltével jött egy érzés, ami arra késztetett, hogy álljak fel és induljak el. Nem tettem. Más utat választottam. Két hete még úgy gondoltam, végleg elhagyott a régi énem. Az összes időm a munkába fektettem, a barátaim eltűntek, mivel nem szántam rájuk időt. Ezt is Gyurcsány Ferisen elkúrtam. Viszont! Kerekítve egy hete megváltozott minden. Majdnem minden. Rájöttem, hogy az én útvonalam és az én túrám nem egy havas hegységen és sivatagon át vezet és még csak nem is 1100 mérföldön át tart. Más az irány más minden.

Egy olyan helyzetben, amikor más összeomlana, és a kardjába dőlve tenné fel magának a kérdést, miszerint „Most mi lesz?”, nekem egy olyan teher esett le a vállamról, amit Te talán két napig sem cipelnél. Mégsem zuhantam meg, mégis újra tudtam mosolyogni. Őszintén.

vadon_2.gif

A terhem – ami szimpla szellemi teher volt csupán -, egy puszta segítség nyújtás volt. A terhem egy munka volt. Amit imádtam, mert a körülvevő emberek többsége aranyat ért. Viszont 364 óra munka után – másfél hónapban -, kiadták az utam. Ez van, fogadd el alapon. Ha ők kiadták, hát akkor én útra kelek.

Évek óta ódzkodom a hazajárástól és az otthonléttől. Szorongás tölt el, akár mikor belépek a lakás ajtaján. Fura érzés, mivel épp az otthonomról beszélek. Egy ideje szükség törvényt bont alapon - és mert szeretek két szék közül a pad alá esve visszakerülni oda ahonnan elindultam -, otthon laktam. Kilenc napja a változás szele suhant be az ablakomon. Megismertem valakit, aztán valakiket. Sátrat bontottam, és feljöttem pestre.

Mindig is megvolt a véleményem a pestiekről, félreértés ne essék, a budaiakról ugyan úgy. Ugyanakkor vágytam egy pesti életre. Most itt vagyok. Megkaptam. Az indokolatlan békabrekegés és madárcsicsergés helyett, amit mindig is utáltam, most egy lakás alatt lévő kocsma, és a száguldó autók zajára alszom el. Zene füleimnek. Rájöttem, hogy a csend, amire vágytam csak egy belső csend volt. Ha megunom a zajt, kimegyek a gangra, és mintha elvágták volna a két világot. Nyugalom és csend honol.

Még csak kilenc nap telt el, de érzem, hogy félig már révbe értem. Holnap kiderül a másik fele is a történetemnek. Az én utam kilenc napja megtalálni a valódi énem. Egy olyan helyen, ahol mindig is elképzeltem magam.

vaadon_1.gif

Fő az őszinteség

Valami nem oké

 

 

Lehet, hogy igazából semmi sem oké. Mások szerint velem van a baj, szerintem másokkal. Életem végéig folytathatom ezt a harcot, de mindek. Már elvesztette sok minden az értelmét. Kiüresedett a barát fogalma. Pont annyira utálom a hét minden napját, mint más a hétfőt. Minden eltelt órával egy kicsit meghalok én is. Nem. Nem sajnáltatom magam. Nem kérlek se Téged, se mást, hogy sajnáljatok.

 

Amikor olyan gondolattal kelek fel, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, – holott tudom, hogy pont ugyan olyan lesz, mint mindig – egész nap hazug vigyor ül az arcomon. De az emberek elhiszik, hogy minden a legnagyobb rendben. Borzalmasan érzem magam, mert igazából, az égbe üvölteném, mennyire halott vagyok belül. Amikor már hülyét kapok, megunom, hogy hazudok saját magamnak és ezzel már másoknak is, eltűnik a boldogságom. Az a kevés is, amit pár nap alatt összekuporgatok. Nem változom most sem sárkánnyá, csak egyszerűen hasznosabbnak tartom, ha bámulok a semmibe, és látszik a szememben, hogy az élet nem fenékig tejfel.

 

Semmivel sem kértem soha többet, csak annyit, mint mindenki más. Egy valakit. Mert ha lenne egy ilyen személy, más lenne minden. Nem lennének ilyen borzalmasan egyhangúan szürkék a napok. Biztos túl nagy kérés. Mivel sajnos nekem nem a kezem van megkötve, hanem a lábam ezért nincs sok időm elcsászkálni jobbra-balra. Elméletileg azt az utat választottam, hogy a popimon csücsülve erőszakolom meg kő keményen a sorsom. Mert minden nap azt érzem, hogy az időm rohamosan fogy, és rövidesen csúnyán lecseng majd.

 

Én, a soron kívüli. De kezdem azt érezni, hogy én csinálom rosszul. Lehet, bekellene állnom a sorba és nem nehéz esetnek lenni. Lefogyni tíz kilót visszanöveszteni a fenékig érő szőke hajam, – hogy ne nézzen mindenki leszbikusnak – a WestEndbe járni, sminkeltetni a MAC-es csajokkal. Cici kidob, és máris mosolyoghatok a Facebookon egy ötven méterest jacht végén, miközben a bő 40 évvel idősebb pasim infarktust kap, ha meglátja a fekete combfixem csipke részét. De ti ezt sosem látnátok, mert az Instán csak az új Chanel táskám mutatnám meg esetleg a Prada cipőm #withmylove, #truelove hashtaggel. Képmutató lennék, akár a világ. De az igazság az, hogy ahogy ezt leírtam majd újraolvastam, felfordult a gyomrom.

 

Szeretek nehéz eset lenni, mert egyáltalán nem érzem magam kevesebbnek azért, mert velem beszélgetni kell. Nem a szép szavakra, hanem az igazságra van szükségem. Ne azért mondd nekem, hogy szép vagyok, mert azt akarom hallani. Ne azért mondd, hogy felhívsz holnap, hogy megnyugtass, amikor látod, hogy nem megy ez olyan egyszerűen, mint ahogy te azt még találkozás előtt kitaláltad. Nem leszek egy a sok közül, csak azért, hogy végre ne legyek egyedül. A szemetekbe van írva, hogy hazudtok. A legszomorúbb, hogy szemrebbenés nélkül teszitek mindezt. Nem csak nekem, egymásnak és saját magatoknak is hazudtok. Úgyhogy azt ajánlom, keljetek fel onnan ahol most vagytok, keressetek egy tükröt és köpjétek szemközt magatokat.

 

Ez a véleményem.  

 

tumblr_mzf6trvp2c1t14oczo1_500.jpg

Szakíts, ha bírsz…

…de nem tudsz, mert gyáva vagy. Önelégült és gyáva.

 

Mi lenne, ha más is megtanulna három mondattal előre gondolkodni? Ezen nem gondolkodtál még? Nem mondhatsz akármit, amit te úgy gondolod, hisz nem látod a következményeket előre. De, neked is úgy, mint nekem van időd és lehetőséged gondolkodni.

Nem tudom mi zavar jobban, az emberek hülyesége vagy a gyávasága.

Én szeretem megkönnyíteni más dolgát, hisz szakítani sosem jó. Amit, ha egyszer elkezdesz írásban, már ne akard befejezni személyesen, mert hirtelen azt látod, hogy a másik nincs olyan hangulatban, hogy leharapja a fejed.

Tudjátok, mit csinálnak a felnőtt nagyfiúk? Akiket manapság határozott férfinak hívunk, mi nők? Egyenesek és őszinték. Egy nő látja a szemedben az őrlődést, és a tanácstalanságot. Tudja, hogy mikor jön el a vég a te oldaladon. Minden nő azt várja, hogy ebben az esetben leülj vele szembe, és felnőttek módjára elmond mi a problémád.

De manapság a többség az egyszerű utat választja. Rájöttem, hogy nekem egy férfi se panaszkodjon, ha a „Mi a baj?” kérdésre, rávágom a szokásos „Semmi”-t… Ti, kedves férfiak ugyan ezt csináljátok.

Párszor előfordult már, hogy feltettem én is ezt a kérdést, mert láttam az őrlődést, és a tanácstalanságot. Nem fog senki meglepődni, mert már lelőttem a poént. A „férfiak” is előszeretettel lerövidítenek egy beszélgetést egy laza semmivel. Mert ugyebár mindenkinek jobb, ha nem látod, hogy az én szemem könnyes, és rohadtul gyávának tartalak, mert ahelyett hogy felnőtt és egyenes lennél, dobsz egy üzenetet a Facebookon, hogy ez van, fogadd el, hogy vége. Oké, elfogadom. Végig sem fut az agyamon, hogy miért nem érdemlem meg az egyenességet. Még csak meg sem akarom beszélni, mert valamiért ide jutottunk, de azért örültem volna, ha előre és nem utólag tudom meg, hogy valami rohadtul bántott. A jó kapcsolat a kompromisszum készségen alapul. Persze, megint jövök én a nagy kapcsolat szakértő, a tipikus nő, aki egyedül van, de mindenre van egy tanácsa. Nem csak akkor szerezhetsz tapasztalatot, amikor benne van egy jónak cseppet sem mondható kapcsolatban. Én az egyedüllétből tanulok. Minden nap valami újat. Mindig jön valami, amit muszáj megfogadnom, hogy a következő kapcsolat a lehető legjobbat hozza ki belőlem, belőlünk. Ilyen a GONDOLKODJ ELŐRE HÁROM MONDATTAL. Érdemes megfogadni mindkét nemnek. Egy buta lányt igaz, hogy megvehetsz és megbékíthetsz szép szavakkal, de az okos nő nem felejt.

Minden oké?

A minap egy nagy becsben tartott barátommal szóba kerültek az energiavámpírok, így beástam magam az témába. Ahogy olvastam a sorokat, rájöttem, hogy a felsorolt szempontok alapján ilyen volt az exem, egy-két haver vagy barát is. Sőt, körülbelül mindenki. Kicsit megsimogatta a lelkem, ahogy felleltem csendben mindenkiben egy kis vámpírt, rájöttem magammal kapcsolatban pár dologra. „Az energiavámpír egyik jellemző tulajdonsága, a lelki szemetes használata.”

Mindenki cipel a hátán terheket, mindenkinek vannak gondjai. Van, aki anélkül, hogy bárki kérdezni rázúdítja a terhét másra. Osztozik, hogy neki kevésbé legyen rossz. Mást sem tesz, csak firtatja a gondjait és a „milyen pocsék az élet” gondolattal kezdi a napot. Majd, miután a csendes társ (aki az esetek nagy részében én vagyok), mindent meghallgatott, feldolgozott, átgondolt, kedves barátunk egy „köszönöm, hogy meghallgattál” nélkül lelép. Majd ha új problémái lesznek, a folyamat újrakezdődik. Ő panaszkodik, én hallgatok csendben. Feldolgozom az infót, majd mélyen elraktározom. Valahol a saját gondjaimtól nem messze. Mert nekem is vannak, elég sok. Hogy mi vagyok én?

Nem, nem lelki szemetes vagyok. Én már egy egész lelki szeméttelep.

Mindig azt mondtam, azt vallottam, hogy a barátok azért vannak, hogy segítsék egymást. Minden téren. Ha én meghallgatlak téged, segítek, hogy a te terhed egy kicsit könnyebb legyen (ezzel növelve a saját puttonyom), vagyok annyira mazochista, hogy nem várom el ugyan ezt cserébe. De elvárom, hogy ne havonta egyszer keresd meg a társaságom azzal, hogy elpanaszold milyen borzasztó az életed.

Az enyém sem fenékig tejfel. Sőt, senkié.

De én találtam egy helyet, ahova úgy öntöm a magamét, hogy az neked ne legyen teher. Te most itt ülsz, velem együtt egyenesen a kupac tetején.

Mielőtt félreértésekbe keverednénk. Ez a második otthonom, a menedékem. A hely, ahol tudom, hogy maximum erőt adok másnak, nem plusz terheket.

Nem mondom, hogy tőlem soha senki nem kérdezi meg mi a baj. Az, hogy én nem festek valami túl jól, és kedves gesztusból megkérdezi minden oké-e, nem jelenti azt, hogy én egyenesen a nyakába önthetek mindent. Csak kedves akar lenni, valójában nem is érdekli mi bajom.

Egy eléggé bensőséges kapcsolat kezdete az, ha én valakinek elkezdek beszélni. Ha én kinyitom a szám, másodpercek kérdése és könny szökik a szemembe.

A sírás nem a szomorúság és a fájdalom jele, hanem a felszabadultságomé. Egy kicsit könnyebb lesz a lelkem. Laptop és blog nélkül. Viszont a sírás az, amit sokan nehezen kezelnek. Ne sajnálj. Nem a sajnálatodra, hanem a hallgatásodra és a segítségedre van szükségem.

Túl sok terhet cipelek, és az is lehet már, hogy a fele valójában nem is az enyém. Kezdem azt érezni, amit 45-50 évesen kéne majd éreznem. Azt hiszem elfáradtam. Ahogy telnek a napok, egyre biztosabb vagyok ebben. 22 éves egészséges nő vagyok, szabad akarattal és magabiztossággal rendelkezem, tegnap este pedig miközben sétáltam haza az üres utcán, minden második lépésemben benne volt az érzés. Elfáradtam. Már nem bírom tovább.

Furán hangzik, de mindig tiszteltem magam a kitartásom miatt. Mindent meghallgatok, megjegyzek. Rengetegszer szúrnak hátba, mégis állok még mindig a talpamon. Türelemre nevelnek az eltelt napok, mert minden este úgy csukom le a szemem, hogy ma is tanultam valamit. Kitartó és türelmes emberré kell válnom.

Édesanyám egyszer azt m i ondta nekem, csodálja a higgadtságom. Csodálja, hogy minden rossz szót csendben elviselek és magamban elfolytok. Havonta egyszer tudok sírni. Most már. Este. Kint az utcán, vagy ott és akkor, amikor senki nem hall és senki nem lát. Így könnyebb. Néha úgy érzem, ha most erős vagyok és tűrök. Ha itt az idő fordul majd a kocka. A karma dolgozik. Mindenkinél. Abban biztos vagyok (ha jelen esetben egy emberről beszélünk), akkor kettőnk közül a hangya nem én leszek.

Sosem voltak nagy kívánságaim. Mindig csak egy valakit kívántam. Aki a nap végén mindent elfelejtet egy kósza mosollyal.

Türelmes ember lettem.

Minden téren.

De most inkább iszom egy kávét, és megváltom a világot.

Mementó

 

A TAVASZ ELSŐ NAPJA.

 

Mondják már napok óta. Tavaly tavasszal rengeteg dolog történt, amit remélek, hogy idén sem lesz másképp.

A tavasz mindig új dolgokat hoz. Most például egy zenei aláfestést a bejegyzéshez. :)

Ahogy az emberek elteszik a szekrény mélyére a vastag kabátokat és a csizmákat, úgy levetkőzik magukról a negatív tulajdonságaikat is. Szeretem a tavaszt. Amikor előbújnak a Nap sugarai, amik csak két hetente egyszer, de melegítenek. Előkerül a szekrény mélyéről a ballonkabát, a tornacipő, a napszemüveg. Amikor összeköszönünk mosolyogva az ismeretlen szomszédokkal fűnyírás közben. A frissen vágott fű és a hírtelen jött záporok illatát. Amikor megérzem a lakásban a friss tulipánokat. Csukd be a szemed. Te is látod? Mindjárt itt a nyár.

Amikor anya kitalálja a húsvéti menüt, a felnőttek Baileys-t isznak, a papák ezer éves kölnivel locsolnak meg, amit három nap elteltével is érzel magadon, mindezt csakis azért, hogy a sok eltelt X után se hervadj el. Az apró gyerekek a tojásokat keresik, míg a nagyobbak epekedve várják a választ, hogy a nyuszi miért csak ilyenkor tojik tojást, ráadásul színeset. Mégis ezért szeretem a tavaszt. Észrevettétek már, hogy amint eltűnnek a szürke hétköznapok, eltűnnek a szürke emberek is? A tavasz jót tesz mindenkinek. A kinyíló virágokkal az emberek is megnyílnak. Kedvesebbek lesznek. Mosolyognak. Valahogy ilyenkor a pestiek is kedvesebbek a nagykörúton. Szeretem a napsütést, a beáradó D-vitamint és azt, hogy a fél arcomat eltakaró napszemüvegem mögül gond vagy félreértések nélkül bámulhatok a semmibe.

 

spitfiregirl-spring-tolstoy-quote.jpg

 

Ez a tavasz és nyár más lesz, mint a többi. Már most, minden egyes eltelt nappal más.

Ennyit a jövőről, mert ideje a jelenben élni.

A szerelem szép dolog. Akinek megvan, élvezi, akinek nincs, vágyik rá. Mindenki arra vár, hogy szerethessen, és viszont szeressék. Mindenek előtt, ne várd el, hogy így történjen, ha magadat sem szereted. Muszáj magadba nézned és megtalálnod önmagad, hogy a dolgok jóra forduljanak. Onnantól, hogy megvan az Én, jönni fog egy „Te”, ahogy és amikor nem is várnád. Ha hiszed, ha nem, idővel kialakul a Mi. Néha belegondolok a jövőbe, aztán rájövök, hogy kár időt pazarolnom erre.  

Úgy döntöttem, mindig csak annyit fogok elképzelni, ahogy mélyen belenézek a barna szemébe, és annyit mondok... 

 

evermine.png

 

Többet felesleges, úgysem úgy történne. Túl szép lenne a valósághoz.

Amikor a változás szelét érzed.

 

Olyan sokszor átfutott az agyamon a változás szele. Ez is, mint minden, ahogy jött úgy ment is. Sokszor pocskondiáztam a férfiakat, hogy csak várják a sült galambot a szájukba, holott Én ugyan ezt csinálom. Változtatnom kell, hogy változhassak. Muszáj kitakarítanom az életemből minden olyan dolgot, ami gátol ebben. Mindent és mindenkit. Kicsit keményen hangzik, tudom, ahogy azt is, hogy ez a helyes megoldás.

Ma nem mondom, hogy épp jobb vagy bal lábbal keltem, inkább azt mondanám, hogy a mai napom jelszava „Kitűnő életem van.” Rajtad áll. Cselekszel, átmész pár történésen legyen az pozitív vagy negatív, majd boldog leszel, vagy beülsz a szobádba megvárod amíg összenyom négy fal, és naponta végignézed az elmúlt pár év legcsöpögősebb szerelmes drámáit, miközben azon siránkozol, hogy a te herceged hol marad már, miközben körülötted mindenki boldog. De vajon tényleg boldogok? Hál’ Isten, elég vizuális típus vagyok, miközben lekörmöltem az előző hosszú mondatot, láttam magam előtt az elmúlt majd két évem. Ez voltam én. Kivétel a drámák. Nem kell drámát néznem. Abból van elég bőven körülöttem.

Rájöttem, hogy muszáj lesz változtatnom, mert ha így folytatom, nem fogom másra használni a blogom, mint lelki szemetes tárat csinálok belőle. Ti pedig nem fogtok mást olvasni, mint egy csalódásokkal, szomorúsággal teli romhalmazt. Ez sem Nektek, sem nekem nem kell.

Amikor elkezdtem írni, nem akartam, hogy sokan tudjanak róla. Volt egy inspirációm, egy fiú, aki segített. Amikor elkezdtem, és azóta is, azt mondom mindenkinek, aki megkérdezi, hogy jött az ötlet azt mondom: „Mert eltűntek a barátaim, akikkel azelőtt mindent megbeszélhettem”. Ez a mai napig így van, bár már egy csepp szomorúság sincs bennem ezzel kapcsolatban. Mindenkinek megvan saját élete, nem várhattam állandóan tőlük a megoldást.

Kellett egy tér, amit tükörnek használhatok. Ez az oldal az én tükröm. Mint a bejegyzések sokaságából –értsd az iróniát- is látszik. Nem azért írok, hogy azokat szórakoztassam, akik olvasnak. Nem terveztem, hogy Bihari Viki vagy Oravecz Nóra klón legyek. Nincs bennem egy cseppnyi Csernus doki sem elrejtve, hogy vezetgessek mindenkit a maga útján, vagy lelki pásztorotok legyek, hogy megtaláljátok az utatokat. Mivel, még én sem tudom mit kéne tennem. Sosem keltem fel úgy, hogy az legyen a célom, hogy minél többen olvassatok. A mai napig nem tudom, kikhez jut el egy-egy bejegyzésem, vagy ők mit gondolnak. Még most is az a célom, hogy amint vége egy írásnak, nekem jobb és könnyebb legyen.

A legtöbb bejegyzésem mégis ugyan arról szól. Mindig ugyan az a lejárt lemez. Vajon mikor jön el az én időm, mi a boldogság, miért nem vagyok boldog. Holott most már tudom, a saját boldogságom útjában Én magam álltam. Eddig.

Rájöttem, hogy rengeteg dolog van, amiért hálás lehetek. Mint ahogy arra is, hogy rengeteg dolog van a múltamban, amit el kéne engednem, de nem tudom. Amíg a múltammal foglalkozom, elfelejtek élni a jelenemben.

Új dolgokkal kell foglalkoznom. A ma problémáira kell koncentrálnom, hogy szebb legyen a holnapom.

Amint megtanultam élni a jelenemben, biztos, hogy szebb jövő vár rám. Minden csak türelem kérdése, és mint tudjuk –mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel-, türelmet tanulni manapság a legnehezebb.

Elfelejtettem január 1-én éjjel megfogadni, hogy „új év, új én”, viszont kellett egy két órás telefon beszélgetés, a változtatni akaráshoz.

Ti is tudjátok, hogy valamit nem megcsinálni nehéz, hanem elkezdeni. Én kettő napja keresem a szavakat, amivel őszintén odaállhatnék emberek elé, és mondhatnám nekik lelkiismeret furdalás nélkül, hogy a mi utunk itt véget ért. Szakítani idegenekkel vagy kapcsolatot megszakítani bárkivel, pocsék érzés.
Miért is lenne jó, valaminek a vége.
Tudom, hogy muszáj túlesnem rajta, hogy valami jó történhessen.

Tavasz van. Íme, az első lépés:

Viszlát, minden és mindenki, aki hátráltat vagy nem támogat.

Helyet az új életnek!

 

tumblr_nf37ov7ubu1sn5j46o1_500.gif