Anno, mikor megcsináltam a legelső blogom, nem azért tettem, mert úgy éreztem ez nekem annyira menne, hogy erre talán más is vevő lehet. Egy akkori nagyon jó barátom unszolására történt. Nem volt mögöttem más, csak néhány több száz like-os bejegyzés a Pesten Hallottamban, nosztalgikus, gyermekkort idéző bejegyzések. Semmi másról nem szóltak a posztok, mint diófáról zuhanásról. Vagy épp, hogy anyám, hogy vesz rá 21 évesen, hogy megegyem a maradék levest. Pont, mint kiskoromban. „Na… fogadjunk, hogy az ott csak 6 kanál.” Sosem annyi volt. Mégis az akkori jó barátom naphosszat nyomta a blogot. Hogy ezek a sztorik kinőhetik magukat a Pesten Hallottamon kívülre. Na már most blog lett. Bár nem arra, amire eredetileg szántam.

                Ez az akkori jó barátom ezer és egy dologban különbözött tőlem. Sosem hittem és valójában nem is akartam, hogy bármi legyen köztünk a szoros barátságon kívül. Naphosszat együtt lógtunk. Már-már feltűnően sokat. Imádtam minden percet vele tölteni, mert úgy éreztem arra az időre megszűnik a világ körülöttem, és nincs semmi más, csak mi ketten. A saját kis világunkban.

                Akkor még hittem, hogy létezik fiú és lány között barátság. Görcsösen ragaszkodtam eme nemes tévhithez. Ő tipikusan nem azaz illető volt, akinek a külsöjébe szeretsz bele. Ahogy telt az idő, egyre inkább a lelke volt az, ami megnyílt felém. És ez volt az, amibe beleszerettem. Csodálatos volt. Őszintén. Sosem akartam elmondani neki. Mindig tartottam magam a barátságunkhoz. Állítottam mindenkinek, hogy nincs köztünk semmi. Aztán eljött az idő, amikor már nem tudtam magamban tartani, és muszáj volt a tudtára adnom. Kapcsolat lett belőle. Sajnos. Igen sajnos, mert ami ment barátokként, fura mód nem ment egy párként. Már nem voltak ugyanolyanok azok az idők, mint azelőtt. És ezt mindketten tudtuk. Az utolsó nap amikor felkeltem mellette, az arcára volt írva, hogy valami nem oké. Hiába kérdeztem, olyan volt, mintha egy nővel beszélgetnék. „Nincs semmi baj…” ja... a hülyék meg a túloldalt laknak. Valahogy éreztem a gyávaságát. Hogy nem mer elém állni, és a szembe mondani, hogy többé nem akar a barátom lenni. Igen, a barátom. Az elválásunk után pár perccel meg is kaptam a kérdésemre a választ. Írásban. Így tett tönkre egy kapcsolat, egy nagyon jó barátságot, és egy kibontakozó szerelmet egyik napról a másikra. Ettől félek. Most már érted? Félek, hogy a történelem megismétli önmagát.

                Évekkel ezelőtt éreztem azt utoljára, hogy fontos vagyok valakinek. Eszméletlenül hiányzott ez az érzés, mert elmondhatatlanul tudja spannolni a mindennapokban az ember lányát, ha van kiért felkelnie. Nem azért kapom össze magam reggel pillanatok alatt, mert mennem kell dolgozni, hanem mert mindjárt 7, és tudom, hogy munka előtt beszalad egy kávéra. Ő, akinek az autójából alig pár órája szálltam ki, és alig pár óra múlva az Ő autójába szállok be. Akinek bármikor bármit elmondhatok. A legjobb barátom. Aki nélkül mostanra valószínű megkattantam volna a négy fal között az óra kattogásának ütemére. Déjà vu-m van. Nektek is ismerős a sztori? Borzasztóan rettegek a helyzettől. Félek elrontani. Félek elveszíteni. Nem akarom elveszíteni.

                Akkor jöttem rá, hogy milyen a kapcsolatunk amikor mással találkoztam. Más mellett ültem a kocsiban először hosszú idő után. Gondolatban csak azon járt az agyam, hogy Mellette még a csend is ezer dolgot mesél. Olyan barát ő, akinek a jelenléte is inspirál. Hogy tele van szeretettel és életerős. És a rengeteg pozitívumából csak adni tud. Nagyon régóta erre vágytam. Egy ilyen társra az életemben. Amikor biztosra veszem, hogy minden olyan lenne, mint a mesében. Mégis félek, mert nem akarom elveszíteni.

Őt.