Zafír

X,Y - Z nélkül.

Bízz abban, amit érzel. Ne abban, amit hallasz.

2018. január 06. - Léni.

 

A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük, meg is történnek. Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztathatja az életét, és mert biztos benne, meg is változik az élete. Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál.

- A fény harcosának kézikönyve

 

     Sosem szerettem a karácsonyt. Na, jó, ez egy kicsit erős kifejezés. Onnantól, hogy eljutott a tudatomig mi is a karácsony, – persze cseppet sem a kis Jézus révén – egyértelműen azért, mert ilyenkor baromi sok ajándékot kaptam, egészen odáig, amig le nem szoktak a játékokról és át nem szoktak a ruhákra. Azóta eltelt bő 15-6 év. Most sem szeretem a karácsonyt. Inkább csak elviselem. Évek óta nem voltam családozni ilyenkor, valahogy kerültem a témát. Most viszont tiszteletem tettem. Valamilyen szinten hiba volt. Mindig téma volt annak idején is, és most is, hogy már megint miért vagyok egyedül, és én már megint miért nem viszek senkit a családi karácsonyra. Szerintem ti is kihagynátok az ilyen kérdéseket. Én is. Örömmel. Hozzánk már nem jár a Jézuska, csak a család azon korosztályához, akik még bőven benne vannak a Jézuska téma kajálásában. Mi, a felnőttek, mi már csak eszünk. Vagy inkább iszunk. Egy dolgot mégis kaptam. Egy határidőnaplót. Szabadság címmel. Anyukámtól. Eleinte fura volt, sosem használtam határidőnaplót. Jó oké, minden évben vettem egyet, hátha valamire jó lesz. Mindig valami egyszerűt. De ez a napló más. Valami csoda. Az a fajta, amibe szíved szerint nem írnál semmit, csak olvasgatnád a benne lévő dolgokat. Elmerülnél a színeiben. 

     Amikor ma leültem a gép elé elővettem, mondván, idén majd más lesz, használom. Eskü. Fellapoztam, a január a fenn említett idézettel indul. Amúgy is írni szerettem volna már napok óta, de most valahogy ezerszer annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy hirtelen még témát sem tudok választani. Ilyen a szabadság. Amikor megkóstolhatod, milyen az élet. Hát, kurvára bonyolult. 

     Rájöttem az elmúlt egy hónapban, hogy rengeteg emberrel azért találkoztam, hogy megtanuljak elengedni. Sokakkal, azzal a céllal, hogy megtanuljam mi az a türelem, de egy valamit még mindig nem tudok, és úgy érzem jelenleg ez a legnagyobb hibám. A végletekig reménykedem a reménytelenségben. Tudom, hogy ez addig így is marad, míg nem ez lesz a vesztem. Máskor is volt már így.

     Megíródott a Tinder könyv Jobbra húzott történetek címmel. Igaz sztorikat dolgoz fel. Gondolkodtam rajta, hogy megveszem és kiolvasom egy délután alatt, aztán egy következő pillanatban rájöttem, hogy annyi saját Tinder sztorim van, hogy talán én is írhatnék már könyvet róla. De nem fogok. Határozottan nem. Annyi negatív impulzus ért egy-egy pubos találkozás alkalmával, hogy letettem a személyes ismerkedésről, és az internet népéhez fordultam. Hosszú évekkel ezelőtt. A Csajok és Pasik alapkő egy ilyen ügyben. Minden kisdobos ott kezd. Aztán szépen lassan belekóstolsz a nagyobbakba. Míg nem végül elérsz a Tinderig. Én sosem tagadtam, mindig is imádtam. Attól függ ki mire, és hogy használta.

     Amikor megismertem Danit, nem a pártalálás volt a cél. Elfoglaltam magam azzal, hogy idegenekkel beszélgettem. Mert ugye az idegenek teszik fel a legjobb kérdéseket. Nem gondoltam, hogy a Tindernek köszönhetem majd egyszer azt az embert, aki mellettem volt, amikor tragédia történt a családban, a humora és a lelkesítése nélkül most valószínű, Csernusnál dülöngélnek előre-hátra, nem pedig a konyhaasztalnál egy zene ritmusára miközben ezeket a sorokat írom.  Ezúton is köszönöm Neked, hogy akkor, ott, voltál nekem.

     Amikor megismertem Árpit, csodás jövőt képzeltem el magunknak. Úgy éreztem Ő a tökéletes. Akire mindaddig vártam. Nem. Neki egy dolgot köszönhetek. A bátorságom, és a lépni tudásom. Árpi volt az oka az előző posztban említett hosteles dolognak.  Ő kellett hozzá, hogy eldöntsem, egyedül akarok lenni. Nem is ő, inkább az ökle és az agressziója. Tehát, elmondhatom magamról, hogy szerintem én vagyok az egyetlen idióta, aki egy féreg miatt átszelte a Király utcát hétvégén éjszaka batman-es pizsiben. De megérte. Ezúton is köszönöm neked, hogy akkor, ott, megmutattad mit nem szabad soha átélnie egy életerős nőnek. Mi az, amiben a jövőben figyelnem kell.

    Amikor megismertem Zolit, fél évet küzdöttünk mire eljutottunk az első találkozóig. De megérte. Minden szempontból. Sokat tanultam tőle és mellette. Elég sok szempontból, de ezt most nem részletezném. Köszönöm neked az együtt töltött másfél évet, és azt is, hogy rávezettél a jelenlegi legnagyobb hibámra. Nem fogok a reménytelenségig reménykedni, ígérem.

    Ez csak három a több tucatból, viszont egy valamit megtanultam tőlük úgy összességében. Az én generációm nem az a generáció, akik az én világomnak valók. 23 évesen évek óta úgy érzem, idősebbnek kéne lennem. Nem tudok érvényesülni a saját korosztályomban semmilyen téren. Soha. Ezt mások is észreveszik. Meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy tudják, valóban más vagyok, mint a többi. Mégsem tudok érvényesülni. Egyellőre.

     Elég sokszor meg kellett égetnem magam, hogy ne játszak a tűzzel, de megtanultam a leckét. Mindig több vas volt a kezemben. Ha A nem jó, nincs gáz, ott a B. Aztán A megtudta, hogy van B, így kerítenem kellett mindig egy C-t is. Aztán amikor ott tartottam, hogy minden nap mással randiztam, egy napra több randit is szerveztem, volt, hogy ugyanarra az időpontra (meglátjuk ki nevet a végén alapon), rájöttem, hogy már magamat sem tudom számon tartani, nemhogy a neveket, ki kicsoda, mivel foglalkozik. A srácok ültek előttem, beszéltek hozzám, én meg ültem üveges tekintettel, bárgyú mosollyal és egyetlen egy dolgon járt az agyam. EVELIN, EMLÉKEZZ. Hát, sosem jött össze. Mindig én húztam a rövidebbet. Én maradtam hoppon – persze, megérdemeltem – de tanultam belőle. Valami eltőrt, minél jobban akartam, annál nagyobbat estem pofára. Ilyen, amikor az ember lánya erőszakkal akar boldog lenni. Engedd el, nem fog menni.

     Eldöntöttem, teszek egy próbát egy generációval feljebb. Nem leszek Timike, azért fél seggel még a lovon ülök, de azért mégis esélyt adok annak a generációnak, ahova szerintem szellemileg tartozom. Hátha ez volt eddig a gond. Max a végén elmondom, hogy megint tanultam valamit. Majd elmesélem milyen. (Vagy milyen volt.)

„Igaz, az életem legelejétől nem lehettél velem, de a legvégéig maradhatnál."

     Egy idő után megtanultam a finom különbségtételt a képmutatás és az őszinteség között. Megtanultam, hogy a vonzalom nem egyenlő a szerelemmel a társaság pedig a biztonsággal. Kezdem megérteni, hogy a csók nem pecsét, egy bók pedig nem esküszú. Hozzászoktam, hogy a vereséget emelt fővel és nyitott szemmel fogadjam egy felnőtt méltóságával és nem pedig egy gyerek kétségbeesésével. Minden tervem a mára alapozom, mert a jövő még túl ingatag ehhez. A napsugár is éget ha túl sokáig ér, és megtanultam, hogy valóban sokat kibírok, ha elég erős vagyok.

 

Akarom.

A bejegyzés trackback címe:

https://iwashere.blog.hu/api/trackback/id/tr2913554759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.