Lehet, hogy igazából semmi sem oké. Mások szerint velem van a baj, szerintem másokkal. Életem végéig folytathatom ezt a harcot, de mindek. Már elvesztette sok minden az értelmét. Kiüresedett a barát fogalma. Pont annyira utálom a hét minden napját, mint más a hétfőt. Minden eltelt órával egy kicsit meghalok én is. Nem. Nem sajnáltatom magam. Nem kérlek se Téged, se mást, hogy sajnáljatok.
Amikor olyan gondolattal kelek fel, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, – holott tudom, hogy pont ugyan olyan lesz, mint mindig – egész nap hazug vigyor ül az arcomon. De az emberek elhiszik, hogy minden a legnagyobb rendben. Borzalmasan érzem magam, mert igazából, az égbe üvölteném, mennyire halott vagyok belül. Amikor már hülyét kapok, megunom, hogy hazudok saját magamnak és ezzel már másoknak is, eltűnik a boldogságom. Az a kevés is, amit pár nap alatt összekuporgatok. Nem változom most sem sárkánnyá, csak egyszerűen hasznosabbnak tartom, ha bámulok a semmibe, és látszik a szememben, hogy az élet nem fenékig tejfel.
Semmivel sem kértem soha többet, csak annyit, mint mindenki más. Egy valakit. Mert ha lenne egy ilyen személy, más lenne minden. Nem lennének ilyen borzalmasan egyhangúan szürkék a napok. Biztos túl nagy kérés. Mivel sajnos nekem nem a kezem van megkötve, hanem a lábam ezért nincs sok időm elcsászkálni jobbra-balra. Elméletileg azt az utat választottam, hogy a popimon csücsülve erőszakolom meg kő keményen a sorsom. Mert minden nap azt érzem, hogy az időm rohamosan fogy, és rövidesen csúnyán lecseng majd.
Én, a soron kívüli. De kezdem azt érezni, hogy én csinálom rosszul. Lehet, bekellene állnom a sorba és nem nehéz esetnek lenni. Lefogyni tíz kilót visszanöveszteni a fenékig érő szőke hajam, – hogy ne nézzen mindenki leszbikusnak – a WestEndbe járni, sminkeltetni a MAC-es csajokkal. Cici kidob, és máris mosolyoghatok a Facebookon egy ötven méterest jacht végén, miközben a bő 40 évvel idősebb pasim infarktust kap, ha meglátja a fekete combfixem csipke részét. De ti ezt sosem látnátok, mert az Instán csak az új Chanel táskám mutatnám meg esetleg a Prada cipőm #withmylove, #truelove hashtaggel. Képmutató lennék, akár a világ. De az igazság az, hogy ahogy ezt leírtam majd újraolvastam, felfordult a gyomrom.
Szeretek nehéz eset lenni, mert egyáltalán nem érzem magam kevesebbnek azért, mert velem beszélgetni kell. Nem a szép szavakra, hanem az igazságra van szükségem. Ne azért mondd nekem, hogy szép vagyok, mert azt akarom hallani. Ne azért mondd, hogy felhívsz holnap, hogy megnyugtass, amikor látod, hogy nem megy ez olyan egyszerűen, mint ahogy te azt még találkozás előtt kitaláltad. Nem leszek egy a sok közül, csak azért, hogy végre ne legyek egyedül. A szemetekbe van írva, hogy hazudtok. A legszomorúbb, hogy szemrebbenés nélkül teszitek mindezt. Nem csak nekem, egymásnak és saját magatoknak is hazudtok. Úgyhogy azt ajánlom, keljetek fel onnan ahol most vagytok, keressetek egy tükröt és köpjétek szemközt magatokat.
Ez a véleményem.
