Olyan sokszor átfutott az agyamon a változás szele. Ez is, mint minden, ahogy jött úgy ment is. Sokszor pocskondiáztam a férfiakat, hogy csak várják a sült galambot a szájukba, holott Én ugyan ezt csinálom. Változtatnom kell, hogy változhassak. Muszáj kitakarítanom az életemből minden olyan dolgot, ami gátol ebben. Mindent és mindenkit. Kicsit keményen hangzik, tudom, ahogy azt is, hogy ez a helyes megoldás.
Ma nem mondom, hogy épp jobb vagy bal lábbal keltem, inkább azt mondanám, hogy a mai napom jelszava „Kitűnő életem van.” Rajtad áll. Cselekszel, átmész pár történésen legyen az pozitív vagy negatív, majd boldog leszel, vagy beülsz a szobádba megvárod amíg összenyom négy fal, és naponta végignézed az elmúlt pár év legcsöpögősebb szerelmes drámáit, miközben azon siránkozol, hogy a te herceged hol marad már, miközben körülötted mindenki boldog. De vajon tényleg boldogok? Hál’ Isten, elég vizuális típus vagyok, miközben lekörmöltem az előző hosszú mondatot, láttam magam előtt az elmúlt majd két évem. Ez voltam én. Kivétel a drámák. Nem kell drámát néznem. Abból van elég bőven körülöttem.
Rájöttem, hogy muszáj lesz változtatnom, mert ha így folytatom, nem fogom másra használni a blogom, mint lelki szemetes tárat csinálok belőle. Ti pedig nem fogtok mást olvasni, mint egy csalódásokkal, szomorúsággal teli romhalmazt. Ez sem Nektek, sem nekem nem kell.
Amikor elkezdtem írni, nem akartam, hogy sokan tudjanak róla. Volt egy inspirációm, egy fiú, aki segített. Amikor elkezdtem, és azóta is, azt mondom mindenkinek, aki megkérdezi, hogy jött az ötlet azt mondom: „Mert eltűntek a barátaim, akikkel azelőtt mindent megbeszélhettem”. Ez a mai napig így van, bár már egy csepp szomorúság sincs bennem ezzel kapcsolatban. Mindenkinek megvan saját élete, nem várhattam állandóan tőlük a megoldást.
Kellett egy tér, amit tükörnek használhatok. Ez az oldal az én tükröm. Mint a bejegyzések sokaságából –értsd az iróniát- is látszik. Nem azért írok, hogy azokat szórakoztassam, akik olvasnak. Nem terveztem, hogy Bihari Viki vagy Oravecz Nóra klón legyek. Nincs bennem egy cseppnyi Csernus doki sem elrejtve, hogy vezetgessek mindenkit a maga útján, vagy lelki pásztorotok legyek, hogy megtaláljátok az utatokat. Mivel, még én sem tudom mit kéne tennem. Sosem keltem fel úgy, hogy az legyen a célom, hogy minél többen olvassatok. A mai napig nem tudom, kikhez jut el egy-egy bejegyzésem, vagy ők mit gondolnak. Még most is az a célom, hogy amint vége egy írásnak, nekem jobb és könnyebb legyen.
A legtöbb bejegyzésem mégis ugyan arról szól. Mindig ugyan az a lejárt lemez. Vajon mikor jön el az én időm, mi a boldogság, miért nem vagyok boldog. Holott most már tudom, a saját boldogságom útjában Én magam álltam. Eddig.
Rájöttem, hogy rengeteg dolog van, amiért hálás lehetek. Mint ahogy arra is, hogy rengeteg dolog van a múltamban, amit el kéne engednem, de nem tudom. Amíg a múltammal foglalkozom, elfelejtek élni a jelenemben.
Új dolgokkal kell foglalkoznom. A ma problémáira kell koncentrálnom, hogy szebb legyen a holnapom.
Amint megtanultam élni a jelenemben, biztos, hogy szebb jövő vár rám. Minden csak türelem kérdése, és mint tudjuk –mert tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel-, türelmet tanulni manapság a legnehezebb.
Elfelejtettem január 1-én éjjel megfogadni, hogy „új év, új én”, viszont kellett egy két órás telefon beszélgetés, a változtatni akaráshoz.
Ti is tudjátok, hogy valamit nem megcsinálni nehéz, hanem elkezdeni. Én kettő napja keresem a szavakat, amivel őszintén odaállhatnék emberek elé, és mondhatnám nekik lelkiismeret furdalás nélkül, hogy a mi utunk itt véget ért. Szakítani idegenekkel vagy kapcsolatot megszakítani bárkivel, pocsék érzés.
Miért is lenne jó, valaminek a vége.
Tudom, hogy muszáj túlesnem rajta, hogy valami jó történhessen.
Tavasz van. Íme, az első lépés:
Viszlát, minden és mindenki, aki hátráltat vagy nem támogat.
Helyet az új életnek!
