Mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy nem igazán akarom. Sőt, szerintem senki nem akarja.
Vicces számomra, hogy az emberek nagyjából 2-3 havonta cserélődnek az életemben. Ha az egyik eltűnik biztos, hogy jön helyette másik. Legtöbbször csak a minőség változik. Sajnos rossz irányba.
Mindenkinek vannak takargatni valói, nem mond el az ember akármit az első beszélgetés, vagy az első találkozás alatt. Kellenek kisebb-nagyobb titkok. Ezeket a titkokat mindenki máshogy élni meg, máshogy használja. Én arra, hogy egy-egy illető szavak nélkül vegye észre, hogy a köztünk lévő kapcsolat elért egy magasabb fázisba. Mindenkinek vannak takargatni valói. Világ életemben, vagyis ez a kezdés 22 évesen kicsit nagyképű, de vegyük úgy, hogy amióta „társas életet élek”, az első randevúra sosem mentem pólóban, smink nélkül, mert nekem is vannak takargatni valóim. Nem azért mert szégyellem, hogy milyen vagyok, hanem mert az emberek tudatlanok, én pedig nem tanultam még meg kezelni mindenféle helyzetet. De rajta vagyok az ügyön.
Elég sok minden történt az elmúlt másfél hónapban. De inkább el sem kezdem ecsetelni, mert végig gondolom még párszor és biztos, hogy fejjel megyek a falnak.
Meguntam már bizonygatni mindenkinek, hogy én már nem az új generációba tartozom, hanem még abba, aki ceruzával tekerte vissza a magnó kazettát, DJ volt a bakelit lemez mögött, végig vitte a Super Mariot a szomszéd sárga kazis nintendoján. Meguntam, hogy mindenki úgy áll hozzám, hogy azt hiszi én is abba az új, butácska kategóriába tartozom, mint ma tíz lányból nyolc. Azt gondolják, hogy mindent elhiszek, amit mondanak, hogy szemrebbenés nélkül mondanak nagyokat, és hazudnak a szemembe, mert én is biztos csak egy vagyok a sok közül. Miért én bizonyítsam, hogy nem a nyolcban vagyok, hanem a kettőben.
Mindenki fél vagy izgatott az első telefonbeszélgetés alatt, hogy vajon lesz miről beszélgetni, vagy szót értünk e. Azok az emberek, akik azt mondták „max húsz percet tudunk beszélni, mert nem lesz miről”, azon kapják magukat, hogy a Vodafone két óra elteltével szétkapcsol. Nem véletlen ez, és ezeket a jeleket nem szabad nem észrevenni. De sajnos a legtöbbeknél a feledés homályába merül. Eltelik pár nap úgy, hogy nem is gondolnak arra, hogy volt valaki, akivel eltudtak beszélgetni. Nem foglalkoznak a jelekkel és már el is telt pár hét. Jellemző, hogy amikor majd már nem lesz rá lehetőségük, mert jön valaki, aki nem csak néz, hanem lát is, él a lehetőséggel, amivel más nem. Már késő lesz. Viszont én úgy érzem, hogy nincs szükségem olyanokra, akik nem tudnak olvasni a jelekből. Mert ha most nem lát, később sem fog. Nem vesz észre semmilyen jelet. Nem fogja tudni mikor van szükségem arra, hogy egyedül legyek, vagy mikor arra, hogy szorosan átöleljenek. Az ilyen ember jelentéktelen személy az életemben, akire nincs szükségem sem most, sem máskor. Ezek az emberek azok, akik elvárják, hogy írjak és keressem őket, mert a büszkeségük nagyobb az IQ-juknál és nem tudják, hogy nagyjából három nap alatt ráunok az emberre, mert egyoldalú dolgokat én nem tudok pártolni. Semmi hasznom nem származik belőle. Miért csináljam? Megtanultam lelkiismeret-furdalás vagy akár egy csepp rossz érzés nélkül kitakarítani az életem. Úgy szelektálok az emberek között, mint a ruháim között, ősszel és tavasszal. Ezzel azt érem el, hogy három-négy napig jól érzem magam. Üres vagyok, van hely az újaknak. Én, aki mindenre és mindenkire nyitott, csak létezem. Ti akik jöttök, döntötök arról, hogy kell e nektek ez az egész, vagy hajszoltok valami elérhetetlent.
Néha azt érzem, hogy én csinálom rosszul. Kilógok a sorból, mert nem szóróm sem a saját pénzem sem másét, hogy nekem nem az a fontos, hogy elvigyenek ide-oda. Heti 1-2 mozi, vacsora, nagyzolás. Furikázás fel s alá egy szép autó anyós ülésén.
Minden egyedülálló ember él. Az egyedüllétnek vannak szakaszai. Az elején én is szomorú voltam, hogy az életem egy előző szakasza lezárult, és minden erőmmel azon voltam, hogy túllépjek. Aztán eljött az idő, megtanultam élni. Társasági ember lettem. Eljártam erre-arra, jól éreztem magam. Az én mottóm is az volt, hogy épp szoros kapcsolatban élek a szabadsággal. Aztán jön az utolsó szakasz. Már nem jó az egyedüllét. Sőt borzasztó. Mégis ingadozom. Egyik nap nagyon jó, a másikon ugyan ennyire rossz. Most épp jó.
Érzem, hogy eljött az én időm. Ez most más lesz.
…Amint az álmom valóra vált kérlek, segíts újra álomba merülni.
