Már hosszú percek óta csak a villogó szövegkurzort bámulom. Tegnap ezernyi gondolat motoszkált a fejemben, nagyjából egy aranycikesz sebességével csak arra várva, hogy megnyissak egy Word-öt és leírjam őket. Természetesen mindezt akkor, amikor esélyem sincs arra, hogy megtegyem. Most, mikor időm, mint a tenger, eltűnt minden.

Eltelt négy hónap. Négy hosszú hónap úgy, hogy egy betűt nem írtam. Nem hódoltam annak, amit másfél év alatt a szenvedélyemmé és a kedvenc időtöltésemmé formáltam. A legrosszabb az egészben, hogy nem „alkotói válság” vagy ihlet hiány volt az oka. Tudtam volna mit írni. Nagyjából annyit, hogy tutira elkopjon az összes billentyűm. Ez a hely nekem olyan, mint a második otthonom. Van, aki ha egyedül akar lenni, beül egy üres szobába, egy Jin-Jang által berendezett meghitt zugba, ahol nincs más teendő, mint hagyni, hogy áradjon a chi. Nekem is erre van szükségem ahhoz, hogy írhassak. Csak adj helyet és időt.

Egyik jegyzet sem születik meg percek alatt. Ez nem egy poénos poszt a Pesten Hallottam-ban. Ha nem épp napok, akkor órák kellenek ahhoz, hogy eljussak az első betűtől az utolsó pontig. Nem azért kell ennyi idő, hogy biztos tuti poszt legyen belőle, hanem mert ez a hely a pszichológusom. Mindenki máshogy teszi túl magát a gondjain. Én így.  

Régebben, amikor ismerkedtem emberekkel, sokszor előfordult, hogy nem kezdtem bele egy „bemutatkozós monológba”, hanem elküldtem a blog URL-jét, és vártam. Én nem vagyok az a típus, aki jártatja a száját vagy bizonygatja, hogy márpedig én ilyen vagyok.

Minden poszt tiszta tükör egy lelki világról, ami olvasás közben érezhető, sőt, átérezhető. Így egy idő után eljutottam odáig, hogy döntse el mindenki maga, hogy megtud e küzdeni velem vagy sem. Szerintem nem vagyok nehéz eset. Szerintem. Mások természetesen nem így gondolják, de ők nem nagyon kapnak helyet az életemben. Aki elfogad, olyannak amilyen vagyok, az elfogadja azt is, hogy házisárkány vagyok, ha megakarnak változtatni, illetve ha nem hagynak kibontakozni. Értsd: nem hagynak belépni ide. Herótom van attól, ha leszólják, amit csinálok, mert nem látják benne az értelmet.

A focista sem azért focizik, hogy megfeleljen másoknak.

Ahogy új lett a blog, igyekeztem felvenni egy új külsőt, új név egészen más hangulat. Egyszerűen imádom a maga egyszerűségében. Nem kell a cicoma, mert a világosság megnyugtat. Ez az én Jin-Jangom. Tetszik? A hosszú távú folyamatos egyedüllét hajlamossá teszi az embert arra, hogy olyan dolgokat tegyen, amit normál esetben nem tenne. Feladja az álmait, a terveit, és csak akkor veszi észre magát, amikor már levegőért kiáltana. Másfél év után fejest ugrottam egy együtt élésbe, egy közös háztartásba. Egyik napról a másikra meg csak kiáltanék, hogy megfulladok. De mit kéne mondanom? A lelki világom akár egy váza. Elég egy nagyobb szellő, hogy összetörjön. Szeretem, ha úgy tehetek pontot egy ügy végére, hogy előre gondolkodom, és leboxolom magamban az összes lehetséges utat és minden felmerülő utólagos problémára tudok reagálni úgy, hogy az nem merül ki hümmögésben, vagy épp „ne haragudj rám” boci szemekben. Elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megoldjam a problémáim, mégis hajlamos vagyok várni a csodára. Akkor is, ha tudom, hogy ez soha nem fog eljönni. Pedig minden nap lesem az órám, 11:11, 22:22, 0:00. Ezek mikre jók, a nem arra, hogy kívánjam a csodát.

Elég nagy csoda lesz, ha ennyit kell rá várni…